Dimitrij Aslanov

• 1986. február 12. • 27 • foglalkozás: szociális munkás, ékszerkészitő • play by: Alexander Skarsgard • I’m a normal person •

• ELŐTÖRTÉNET
1986-ban születtem Kalinyingrádban. Mesélhetnék a boldog, eszményi szépségű családi életről, ám sajnos ebben soha nem volt részem. Talán már apró gyermekként is éreztem, hogy sorsomat nem a szerencse fogja kísérni.. anyám ugyanis jó pár hónappal túl hordott. Nem akartam a világot, azt az életet, melyet a sors nekem szánt. A szüleim között elviekben igen nagy volt a szerelem, hiszen anyám még fiatalon mindent feláldozott apámért, aki orosz származású volt. Természetesen anyámat kitagadták, hiszen náluk nem volt túlságosan elfogadott a különböző nemzetiségek közötti házasság. Apám természetesen ugyanezt az áldozatot meghozta, hiszen normálisnak mondható életét lecserélte egy izgalmakkal és újdonsággal teli új világra, melyet anyám nyújtott a számára. Az idillnek azonban hamar vége szakadt. Apám 5 éves koromban meghalt, tisztán emlékszem a napra.
1991. tele volt, épp egy kihalt parkban sétáltunk. Azt hiszem karácsony környéke lehetett, hiszen a kis falu ablakai színes fényárban úsztak. Boldogok voltunk, vagy legalább is azt hiszem. Még emlékszem a boldog mosolyra, mely anyám arcán játszott és apám büszke pillantására, mellyel engem és anyámat figyelt. Igazán jó érzés volt ez a boldogság. Azonban az idillnek hamar vége szakadt. Minden egy pillanat alatt történt. Hangos zúgásra figyeltem fel, majd egy elszabadult kocsira, mely egyenesen felénk tartott. Óriásira tágult pupillákkal meredtem a sárgán izzó lámpákba, majd anyám ijedt arcára. Azt hiszem teljességgel sokkot kaphatott. Apám eközben cselekedett.. hiszen bármi áron meg akart védeni bennünket. A hatalmas gép elé vetette magát, én pedig döbbenten álltam és néztem, ahogy vére vörössé festi anyám fehér arcbőrét.
Ekkor fogtam fel.. ebben a pillanatban. Apám halott, mi pedig nem tettünk semmit, hogy mindezt megakadályozzuk! Igazából nem is értettem, hogy anyámban hogy maradt ennyi lélekjelenlét. Talán feltörő sikolyom téríthette magához..  mindenesetre egy perc alatt összeszedte magát, és a következő kép már a mentő belső képe, melyet soha többé nem akarok látni.  

A dolgok ezután vettek újabb fordulatot. Anyám jó ideig nem is volt magánál. Mint egy élőhalott, úgy járkált a lakásban. Igen, feltűnt, hogy talán túl sokszor nézi arcát a tükörben, de ki gondolta volna még akkor, hogy mindez azért van, mert még akkor is apám édes vérét látja maga előtt. Teltek-múltak az évek, a helyzet pedig kezdett javulni. Anyám szép lassan kilábalt az ideggyengeségből, majd elkezdett újabb társat keresni maga mellé. A jelöltek jöttek-mentek, én pedig néma megadással tűrtem mindent. Ekkor lépett Ő az életünkbe…
Már első látásra sem nyerte el a tetszésem. Magas volt, szőke.. kék szemű.. és valami ördögi mosoly játszott az arcán.
Anyám persze olvadozott, hiszen egy ilyen jóképű férfi még sosem került a hálójába. Megértem, hiszen egyáltalán nem akart egy olyan típust, aki apámra emlékezteti, én viszont valahol mélyen, mégis valami hasonlót szerettem volna. Egy barna szempárt, aki büszkén tekint rám, anyámra, nem pedig egy megvető pillantást, mely nekem szól. Ekkor valahogy még nem tudtam megkülönböztetni a méregetés csillogását a szánakozó íriszek csillogásától.
Talán a legrosszabb az volt az egészben, hogy egyre többet kalandozott felé a tekintetem, és hogy rá kellett döbbennem tetszik nekem.
A helyzet nehezítése végett egyre több „véletlen” érintés történt az irányomba, melyet 10 évesen még nem értettem - hiszen hogy is érthetné meg egy ilyen volumenű dolognak a súlyát egy gyermek! Az érintések egyre sűrűbbé váltak, persze csak akkor, mikor anyám nem volt a közelben. Az érzés egyszerre volt ijesztő és izgató, amit egyáltalán nem értettem – hiszen nem tudtam még akkor mi is az a szexualitás.
A hatalmas változás akkor következett be az életembe, mikor véletlenül csak kettesben maradtunk a házban. Egyáltalán nem tetszett, amit művelt. Durván sokkolt a jelenléte, az érintése, én pedig kényszeresen menekülőre fogtam. Talán Isten segített nekem, mikor megkaptam Moszkvából a levelet, hogy felvételt nyertem.

Az első napok, hónapok, évek könnyen elrepültek az új iskolában, lelkem mégsem szárnyalt az idő múlásával együtt. Valahogy nem tudtam úgy beilleszkedni, ahogy kellett volna. Lelkem túlságosan mély sebektől vérzett, én pedig nem akartam, hogy ezt a fájdalmat, ezt a borzalmat más is – ha csak egy kicsit is – átérezze. Nem akartam én lenni a szánalmas kis nyomorék, akinek borzalmas családja van. Talán ezért nem büszkélkedhettem túl sok baráttal. Mindenesetre a második év végére már megértettem, hogy mi a szexualitás. Ez egy újabb olyan dolog volt, mely az iskola perifériáján állók felé vonzott. Senki nem tudta, mekkora teher nyomja a lelkem, csak azt láthatták, hogy nem a jó gyerekek társaságát keresem, hanem a különcökét.. És nekem ez így volt jó.
A haverokkal volt egy közös témánk: a vodka, melyet elég sűrűn fogyasztottunk. Eközben beszélgettünk az élet nagy dolgairól, és filozofáltunk minden mennyiségben. Ekkor jöttem rá, hogy a világnak több szerény zsenire lenne szüksége, és mi olyan kevesen maradtunk.
És eközben valami megváltozott.
Hirtelen magasabbra nőttem, kezdtem kinőni kisfiús bájomat, arcom markánsabbá vált és hirtelen azon kaptam magam, hogy a lányok megfordultak utánam a folyosókon és néha még össze is súgtak a hátam mögött. Normál esetben viszonoznom kellett volna az érdeklődést, azonban engem ez csak jóleső elégedettséggel töltött el.
A sikeres vizsgáim után anyám kibékült a nagyszüleimmel, majd angol származása miatt Bristol-ba költöztünk, a család hatalmas házába. Ez természetesen egyet jelentett azzal, hogy Londonba költözhettem immár egyedül, ezzel is új életet kezdve a Westburry-n.

Tetszett az iskola, de itt sem ment könnyen a beilleszkedés. Találtam néhány barátot, de valahogy nem volt az igazi. Túlságosan próbáltam elrejteni a családi szennyesemet, ezzel pedig önkéntelenül is bezárkóztam. Felállítottam egy tökéletes védelmi mechanizmust, mely kiszűr mindenféle ártó szándékot. A művészetekbe menekültem. Különösen tehetséges voltam, de gyűlöltem tanulni, tehát egyértelmű volt számomra, hogy felesleges időmet, nem a könyvek feletti görnyedéssel fogom tölteni.
Az évek lassan teltek, én pedig egyre kevesebbet jártam haza, és eljutottam arra a szintre, hogy lassan 3 éve nem voltam otthon. Jelenleg problémás fiatalokkal foglalkozom, és ékszereket készítek leginkább nemesfémekből. A sorom tökéletesen megy, van szép házam, kertem, és néhány barátom is. A modorom? Nos az nem épp a legsimább, azonban ez van, valahogy túl kellett élni a világot!

Fákin szexgád *o* Sajnálom apukád :/ De hála Istennek, a sors úgy hozta, hogy a Westburry-t erősítsd, szóval... Isten hozott *o*