Mondhatom sosem volt még szerencsém könnyek között megválni valakiitől. Persze ezek a könnyek most sem tőlem származtak. De ha azt gondolta, hogy majd ezzel meghat órásit tévedett.
Ugyan is én semmit sem éreztem. Talán egy röpke pillanatig, másodpercig sajnáltam, szántam, de semmi több. Ennek a kapcsolatnak nem volt jövője, már alapjába véve halálra volt ítélve, hiszen én senkit sem szeretem. Arra sincs szükségem, hogy engem szeressenek. Ha pedig egy napon mégis arra ébredek, hogy magányosnak érzem magam hát majd tudni fogom kihez forduljak. Amúgy sem vettem túl sok hasznát, így teljesen szükségtelen volt magam mellett tartanom. Addig viszont még nem volt feltétlenül szükséges nem akartam tönkretenni... De aki mellettem van és ott is óhajt maradni attól nem tűröm el a féltékenykedést. Nem tűröm el, hogy számon kérjenek rajtam bármit is. Nem tűröm, hogy magyarázkodnom keljen. Vickie pedig már csak a terhemre volt az utóbbi időben, de valahogy sehogyan se akarta megérteni, hogy innen már nincs tovább. Még soha egy nővel se voltam ilyen kíméletes mikor dobtam, ugyan akkor még soha egy nő sem zokogott így...
- Neked is jó reggelt Jen. Ami pedig Vickiet illeti nos nem vagyok szeretetszolgálat. Jó ideje nem játszottam már vele. Talán azért is vált ilyen hisztissé. De most legalább elsírhatjátok egymásnak a nagy kudarcot. - Az utóbbi időben csak hisztizni tudott már mindenért, amitől én egyenesen a falat tudnám kaparni. Kértem, annyiszor kértem, hogy ne csinálja... Tényleg ennyire ostoba lett volna? De még ezzel a néhány nappal is, legfeljebb néhány héttel is utóbbi évek leghosszabb kapcsolata volt a számmora. Legalább is az egyetemi évek alatt egész biztosan.
- Tudod nagyot csalódtam benned... A tervem tökéletes volt. Te voltál hozzá túl gyáva. Mert attól féltél, hogy ha megpróbálsz nekem bizonyítani, hogy mennyire akarlak valójában a saját csapdádba esel bele és végül majd nem tudsz ellenállni a kísértésnek. Nem rossz, csak éppen gyenge. Nagyon gyenge. De tudod azért köszönettel is tartozom neked. Segítettél ráébredni arra, hogy nekem Te tényleg nem kellesz eléggé. Köszönöm! - Ültem le mellé az ágyra egyelőre még vizesen egy szál törölközőben majd a kávéscsészére pillantottam.
- Legalább beleköptél? Talán nem... - Vontam meg a vállam majd erőt vettem magamon és megkóstoltam azt gondolva, hogy valami förtelmesen rossz lesz.
- Maximum a kávé miatt tartanálak meg, már amennyiben te csináltad. Ismételten köszönöm. De azt hiszem ez a sok hálálkodás már túl sok is lesz erre a mai napra. Szóval akár a tárgyra is térhetnél. Minek vagy itt? Mit akarsz? Leszámítva, hogy ma már másodszor talállak az ágyamban nem gondolom, hogy az éjjel történteket szeretnéd feleleveníteni csak most velem, vagy igen? - Néztem rá kérdőn. Tényleg csak azért jött volna, hogy elismerését fejezze ki? Eléggé silány egy ürügy, de megteszi ha kell...

- Tudod mi a legfurcsább az egészben? Volt egy pillanat, amikor talán még Én is elhittem, hogy szerethet, de nem érdekelt. Mégis olyan szánalmasan viselkedett. Nincs benne semmi tartás, semmi méltóság. Ugyan akkor még soha senki sem sírt, amikor dobtam. Jó, talán nem kellett volna előtte... De amolyan búcsúajándéknak szántam. - Vickie a származásához és a szépségéhez mértem már botrányosan buta és naiv. Bennem soha senki sem fogja megtalálni a nagy szerelmet, mind addig amíg Én nem akarom. Nem hiszem el... Tényleg, őszintén azt gondolta, hogy vele maradok? Nos, ehhez csak annyit tudnék hozzáfűzni, hogy van a helyzet, amikor a külső már nem elég. Borzasztóan idegesített már, de még valahogy elviseltem. Nem zavart... Azután viszont rengeteget kérdezősködött, túl sokat. Nem volt gyanús... Vickie mindig is szeretett sokat fecsegni. Eleinte ezért volt hasznos magam mellett tattanom. Az éjjel történteknek viszont fontos szereplője volt, amit elfelejtettem megköszönni. Az ördögbe... Őszintén szólva Ő az a nő, akivel többé már nem szeretnék összefutni, ami valósággal lehetetlen. De előle egyszerűen képtelenség elmenekülni. Megtalál, ha kell a föld alól is előkapar. Ilyen volna a szerelem?
Valahogy most inkább nem szeretném tudni, hogy mit érez. Szerintem neki sem kéne tudomást szereznie arról, hogy most Én mit érzek. Alig tudok még csak rá nézni is, nem azért mert olyan visszataszító látványba volna részem. Épp ellenkezőleg.
- Nem szükséges. - Mosolyodtam el csak új a saját gondoltaimra, már majdnem nevettem is.
- Nemszeretem a hideg kávét. - Jegyeztem meg már az ágyon fekve, bár Én valahol egészen máshol jártam. Jó, most mégis hová kellene néznem?
- Elmúlik hercegnőm. - Feleltem határozottan. Majd megragadtam és egy pillanat alatt magam alá gyűrtem. Annyira egyszerű volna. Túl könnyű. Mibe telne? Csak egy mozdulatomba és egy csöpp kis hálóruha lehelet könnyen adná meg magát nekem, ahogyan Ő sem menekülne. Végre megkaphatnám.
- Tudod mi a baj ezzel az egésszel? Az éjjel semmi rosszat nem akartam. Nem akartalak megdugni. Tartottam volna magam a a mi kis megállapodásunkhoz. Csak annyit kértem táncolj velem, de Te mégis visszautasítottál. Most miért adnád nekem magad? - Érdeklődő tekintettel kezdtem el fürkészni. Kezem ökölbe szorítottam más különben már egészen máshol járna. Olyan közel van. Tudom, hogy akarja. Nem ellenkezne. Ő maga talán megpróbálna ellenállni a kísértésnek, de a teste képtelen volna rá.

- Ha már annyira szeretnéd tudni egyszer talán kipróbálhatnánk. - Ez ma nem az a nap, amit tönkre tudna lenni. Mondhatni, hogy már a kávé is csak egy plusz. Ugyan is, már felébredtem úgy vagy órája Vicknek köszönhetően. Az Ő egyetlen szerencséje pedig az volt, hogy igen megnyerő érvekkel ébresztett fel, aminek akkor nem tudtam ellentmondani. Túl fáradt voltam még hozzá. De Ő nem eléggé ahhoz, hogy ne használta volna ki ezt. Nem mondom, gyakrabban is el tudnék viselni ilyen és ehhez hasonló ébresztő akár itt, akár a kollégiumban. Hm, talán mégsem most van vége...
- Mintha ezt már hallottam volna valahol... Csak nem éppen a Te szádból és a múlt éjjel? - Most tényleg azt hiszi, hogy hülyére vehet, mert akkor akár már fogatja is szépen a kávéját és távozhat. Mint mondtam nekem ehhez még reggel van. Most vagyok túl egy érzelmes szakításon. Megviseltek a dolgok. Igazán lehetne kicsivel tapintatosabb is. Mégis milyen barátnő az, aki még aznap rámászik az idézőjeles legjobb barátnője volt pasijára? - Lám, most mégis itt vagy... - Hol ott tudtom szerint nem Én invitáltam a szobámba mi alatt tusoltam.
- Attól még elmúlik, ne aggódj. - Lágyan elsimítottam egy kósza tincset az arcáról. El fog múlni! Muszáj elmúlnia!
- Tudom, hogy mit mondtam. - Tettem hozzá jelentéktelenül. Emlékszem, mindenre. Csúnya volt. Nem így akartam. Nem így terveztem. Mindent elrontott. Ezek után most mégis elvárná tőlem, hogy csak úgy önszántamból belesétáljak a kis csapdájába? Ennyi erővel akár már anyaszült meztelenül is átjöhetett volna. Sőt,azonnal a tus alatt kellett volna felkeresnie panaszaival.
- Igen, pontosan. Szóval miért? - Néztem továbbra is a szemébe ahelyett, hogy bármit is tettem volna. Ha most gyerek volnék biztosan elsírnám magam, amiért olyan gonosz módon húzta el előttem a mézes madzagot, de én mégsem kaphatok előle. Aljasság. Kérdés, hogy most nekem mégis mit kéne tennem? Engedni a csábításnak vagy még aljasabbnak lennem... De azt mégsem tűrhetem, hogy csak így következmények nélkül játszadozzon velem.
- Térj már észhez kicsi lány. - Szólaltam fel halkan lágyan végigsimítva combján egyre beljebb haladva.
- Ha úgy akarom Te erről az ágyról nem kelsz fel mindaddig amíg az enyém nem elszel. Ha úgy akarom most azonnal az enyém leszel... Gondolkodj. Nincs idehaza senki. Csak mi ketten vagyunk. Milyen meghitt is volna. Senki sem hallaná az örömsikolyaid. Akarod? - Azzal egyetlen mozdulattal téptem le róla ruhája felső részét, így most már csak a keze maradt, amivel el tudja takarni immár fedetlen kebleit. Sajnálom, hogy ezt kell tennem. De nem hagyott más választást. Még mindig jobb ha fél tőlem, minthogy...
- Még mindig akarod, hogy megérintselek? - Fogtam le mindkét kezét majd lassan kezdtem el nyakát csókolgatni. Apró csókok voltak ezek csakhogy egyre lejjebb haladva...

- Ugyan kérlek. Túl könnyű. Idejössz majd felkínálod magad nekem. Nevetséges., úgy nem mellékesen pedig egy órája sem, hogy leszálltam Vickieről majd dobtam. Tanúsíts már némi tiszteletet és tapintatot a legjobb barátnőd iránt. - Mintha érdekelne. Őt viszont ennél okosabbnak gondoltam, talán tévedtem. De mégse tudom elhinni, hogy van annyira naiv és ostoba, hogy azt gondolja, hogy már is rávetem magam. Alkalom mindig van csak nem mindig lássuk meg. De Ő ennyire bízna önmagában? Mert akkor most bizony csalódást kell okozzak neki.
- De, de igen. Elfog... - Feleltem könnyedén. Hogy mikor arról elképzelésem sincs. Valószínűleg lesz még pár álmatlan éjszakám, amikor is a falat fogok kaparni a szobája felé, de majd túlteszem magam ezen is. Kiheverem. Ugyan is, ha már ennyire nem akar az enyém lenni, akkor az számomra annyit fog jelenteni, hogy nem is elég jó ahhoz, hogy a magaménak akarjam.
- Akkor talán nem ártana... - Ismételtem meg elgondolkodva szavait. - Elengedjelek? Csak egy szavasba kerül illetve mindössze kettőbe. Mégpedig: engedj el! Csak ki kell mondanod, csak egyszer és szabad vagy. - Ha viszont tényleg kimondja, Én tényleg békén fogom hagyni. Nem csak most, nem csak ezen a napon, hanem most már mindig. Mindent meglehet unni és talán már belefáradtam... Egyszerűen nem éri meg. Én pedig csak az időmet pocsékolom ahelyett, hogy valami másra fordítanám, ami talán még annyival jövedelmezőbb és persze előnyösebb is lehetne számmora.
- Oh tudom. Érzem. - Ez már szinte tagadhatatlan. A saját, tulajdon teste árulta el alattam, ahogyan megvonaglik gondolom akarata ellenére. Vajon mennyire fáj, hogy nem tud uralkodni a saját akarata felett? Már a légzése sem az az egyenletes... Mégis meddig akarja eltitkolni előlem a nyilvánvalót? Akar engem, de még mennyire, hogy akar!
- Rendben, de van egy feltételem. Azt akarom, hogy csókolj meg, de nem akárhogyan... - Mivel ma már egyszer visszautasított másodjára már egyáltalán nem volna a tetszésemre. Már nem tűrném el, különben sincs most abban a helyzetben, hogy nagyon tiltakozzék.
- Szenvedélyesen, úgy hogy elhiggyem, hogy akarsz engem. - Ha ez nem jön össze, akkor sajnos gyors és csúnya véget fog érni a mi kis történetünk.

- De Vickie számmora soha sem volt újdonság. Egyszerűen csak kellett. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, azért olykor a hasznomra tudott lenni. Ne kérdezd hogyan volt erre képes, mert én magam is meglepődtem. - Aztán valami mégis csak történt. Nem mintha bármikor is érdekelt volna úgy igazán. Én inkább csak úgy mondanám, hogy kapóra jött a dolog, én pedig bolond lettem volna nem kihasználni a kínálkozó lehetőséget. Nem tagadom, nem volt éppen egy bányarém, de nem volt az esetem. Nem mellékesen pedig túl könnyű volt megkapnom. Nem volt benne semmi megerőltető. Nekem jóformán semmit sem kellett tenne, csak engednem... A többi már jött magától.
- Ugyan már, ezt még Te sem gondolod komolyan. -  Tényleg ennyire idiótának nézne? Ez már azért picit sértő. Na jó, tőle nagyon is. Nem vártam volna. ennél okosabbnak hittem. Belátom, tényleg nem tudhatom pontosan, hogy mi fog történni, de azért volnának elképzeléseim a helyzetről. Tény, hogy több olyan eshetőségről tudnék beszámolni, ami kevésbé volna a tetszésemre mégis sokkal valószínűbbnek tartom. Ismerem már a "húgomat". Soha sem ennyire egyszerű. El kell ismernem, hogy nem volt ez egy rossz húzás, csak épp még nagyon felszínes. nagyon. ennél azért több kell ahhoz, hogy én...
- Én sem akarlak elengedni, de tudom hogy nem fogsz más választást hagyni. - Ez történetesen még igaz is. Szóval figyelj csak, őszinte4 voltam. Tudom, hogy Ő engem akar! Csakis engem! Mégis arra fog kényszeríteni, hogy elengedjem. Mert túlságosan fölém akar kerekedni, ezt pedig én nem fogom jó szemmel nézni. Szóval nem hiszem, hogy ez a vonzalom majd túl sokáig fenn tartható lesz. Az egy dolog, hogy kell. Talán most még bármi áron! Az viszont egy egészen másik dolog, hogy meddig. Elmúlik! Tudom.
- Most egész pontosan a csalódottságomra, dühömre és sóvárágsomra gondolsz? Mert tökéletesen tisztában vagyok vele. - Hogy akkor miért csinálom? Mert a magaménak akarom. Még soha semmit sem akartam ennyire! Tudom, hogy nem érdemlem meg... Azt viszont igen, amit most velem tesz, méghozzá kamatostól. De akkor is megőrülök érte! Talán egyszer tényleg!
Te magasságos...! Még néhány pillanat és egész biztosan megtérek, még ha nem is kimondottan a vallás felé. Pontosan ezt akartam, így! Elengedtem mindkét karját majd lassacskán felülre tessékeltem, de továbbra sem engedtem, hogy elhúzódjon, ahhoz túl jó volt. Mindkét kezemmel erősen a fenekébe markoltam- Nem térek magamhoz...

- Hm, talán mégis csak megtartom. Elvégre egyedül vagyok a szobámban, ami olykor magányossá tud tenni és pokolian szer érzés. Amilyen ostoba bármikor visszajön hozzám és ki tudja? Talán egyszer megszeretem. Na jó belátom, hogy ez még viccnek is rossz volt. Már ami a csöpögést illeti. De azért tud valamit, valami olyasmit amit még Te sem húgi. - Tudom, hogy bosszantom azzal, hogy a húgomnak szólítom, de gondolhatja, hogy én sem jó testvéri szeretetből teszem, hogy lássa mennyire törődöm vele... De ez mind addig így is fog maradni, amíg be nem bizonyítja, hogy Ő ennél bizony sokkal több és jóval többet érdemelne tőlem. Mert Vick pontosan ezt tette, ezért is figyeltem rá. Ő nem a szavak útján szeretett volna fölém kerekedni. Ezt pedig tetszett, nagyon is!
- Oh, ahhoz nekem jó ideje nem kell már az elmédbe látnom. - Vajon tényleg ennyire jó érzés kínoznia magát? Mert akkor talán én is kipróbálom majd egyszer. Szenved. Akarja, mégsem enged a kísértésnek, ezzel is azt bizonyítva, hogy Ő milyen erős. Na de milyen áron? Milyen kis naiv, így sosem fogja megkapni azt, amire igazából vágyik. Megtagadja önmagától. Bolond ha azt hiszi, hogy majd találni fog valaki mást!
- Nem hagyod, nem engeded. - Mégis mi értelme van ennek? Tudom, hogy úgysem lesz az enyém, soha! Soha sem adná meg nekem ezt az örömet, jól tudom. tudom, csak épp képtelen vagyok elfogadni. Nem bírok magamon uralkodni. Ilyenre még nem volt példa. Még soha senki sem volt rám ilyen hatással. Talán mert eddig mindenkit könnyűszerrel megkaptam. Mist is olyan, annyira közel van. Egyszerű volna... Könnyedé a magamévá tehetném, de akkor én miben különböznék másoktól?
Ez nem lehet igaz. Túlságosan későn kapcsoltam és kaptam a telefon majd a karja után, épp ezért nem sikerült kicsavarnom belőle. Ha meg mégis gyorsan a földön találtuk volna magunkat, az pedig igen fájdalmas lett volna egyikünknek.
- Csak most menj ki kérlek. - Emeltem fel egyik kezem, másikkal pedig mint akit odaszíjaztak az ágyhoz mozdulatlanul mégis kényszeresen az ágyneműt markoltam. Esküszöm, ha még fél percig bent maradok, én... Na jó, inkább tökön szúrom magamat.
- A reggelinél találkozunk. - Feltéve ha addig nem fojtom magam az egyik párnámba, épp kéznél van néhány. Felkeltem az ágyról majd a fürdő fel indultam, megint. Azt hiszem le kell kicsit hűtenem magam. Talán célra törőbb volna simán csak beállni a hideg vizes tus alá. Mindenképpen hatásosabb volna. Mert a józan eszem mostanára egyértelműen kezdi felmondani a jó szolgálatot... Ami pedig a bennem tomboló, hogy úgy mondjam vágyakat illeti. Nos, jó volna ha lankadna egy kicsit a törölköző alatt.

- Te félsz Violet? Igen, te félsz. Azt is megmondom, hogy mitől. Attól, hogy majd egy napon engedsz a csábításnak és beleszeretsz valakibe, akibe nem lett volna szabad. Életed legostobább hibáját fogod elkövetni, mert rettegsz tőle, hogy Ő majd nem fog jól bánni, hogy csak egész egyszerűen használ majd... Kihagytam volna valamit? Na igen. Bizonyítani akarsz magadnak és másoknak csak valahogy senki sem akarja meglátni, mert nem a fenekeddel teszed. De nyugi húgi, te ez ellen nem tudsz mit tenni. Nem a Te hibád! Ami pedig Vickiet illeti... Nos, nem egy lángelme, de Ő legalább akar valamit. Neked viszont fogalmad sincs róla, hogy mit akarsz. - Nem tudom eldönteni, hogy ez most akkor inkább szánalmas vagy már nevetséges is egyben? Eddig tényleg azt gondoltam, hogy Ő csakis engem akar, nem is akarhatna mást. De most már belátom, hogy tévedtem. Nem így van. Már látom a szemében. Fogalmam sincs arról, hogy mégis mit kéne tennie. Tanácstalan... Ő nem engem akar!
- Félsz valamitől, amit nem is ismersz. Árgus szemekkel figyelsz, de sajnos csak azt látod meg, amit mások akarnak. Azt akarod, hogy jól bánjanak veled? Édesem, nem attól leszel főnyeremény, hogy faaltnyi ruhákban kéreted magad, legfeljebb egy kapós kurva valamelyik utcasarkon továbbá esetleg még megkockáztatom, hogy apáca egy zárdában... Amúgy meg én mindegyik nővel úgy bánok mint egy főnyereménnyel, amíg tart. - Erős volt akár a kávéja. Egyszerűen csak már tele van a tököm a buta játékaival. Unok már mindig előtte járni két lépéssel. Rendben van. Azt elismerem, hogy nem számítottam a látogatására. De könyörgöm... Az ágyamban feküdt valami ruhának nevezendő akárminek, ami tényleg csak azt takarta, amit kell. Nem többet... Valamint épp hogy csak meggátolt abban, hogy ne csurranjon el a nyálam. Ennyire idiótának néz?
- Ugyan már, kanos voltam. Te pedig épp rajtam ültél. Arról meg már had ne én tehessek, hogy Te mindig rosszkor vagy a rossz helyen.- Őszintén szólva kezdem már unni. Belementem a játékba. Azt is elfogadtam, hogy Ő nem az a könnyen megkapható nő. Még soha senkiért sem kellett tepernem. Bevallom ez kicsit bosszantó. Már Ő is régen beadta volna a derekát, csak hogy időközben rájött valamire, amivel sajnos egyikünk sem számolt. Ez az apró részlet valahogy nem szerepelt a rövid távú terveim között. De sajnos ezzel a problémával most egyedül marad. Neki kell megoldania.
- Jó reggelt a hölgyeknek. - Ültem le az asztalhoz nem túl jó kedélyűen.
- Nagyszerű. - Eggyel több ok, hogy ma tényleg ne akarjam a kis családdal tölteni a napot. Őszintén szólva máris elment az étvágyam illetve azt már valaki kielégítette. Talán nem maradéktalanul, de elég jól ahhoz, hogy másból már ne kérjek.
- Minden nő naiv és ostoba... Lehet, hogy szép de attól még buta. Aki pedig véletlenül okos, nos azt a nőt, nem is hagyják el. Igazam van? - Fordultam Jenni anyja felé. Nekem kifejezetten most volna kedvem nevetni, csupán csak úgy kínomban, mert ez inkább siralmas.
- Violet, Te viszont nagyon is felelőtlenül viselkedtél. Mégis hogy engedhetted el úgy, hogy még mindig patakokban folytak a könnyei? Ki tudja? Még majd a végén valami őrültséget csinál. És ha már felvert a hisztijével, szólhattál volna és hazaviszem. - Undorító. Ez a kávé pedig íztelen. Ennyire azért már ismerem magam. Akkor kötök bele mindenbe, mikor azt hiszem elszúrtam valamit. Rosszul döntöttem volna?

Bevallom most már értetlenül állok a dolgok előtt. Ugyanis eddig azt hittem, hogy pontosan tudom, hogy Ő mit akar és hogy mire van szüksége. De most már annak sem zárom ki a lehetőségét, hogy tévedtem. Őszintén fogalmam sincs mit vár tőlem, így viszont pokolian nehéz lesz eleget tennem az óhajainak. Próbálom megérteni, de sehogyan sem megy. Nekem ez már túl sok és értelmetlenül bonyolult. Mégis mit kéne tennem? Hitessem el vele, hogy különleges az egyetlen a számomra, vágjam hanyatt csak azért, hogy végre csalódni tudjon bennem akkorát, hogy mindez elmúljon, hogy ne legyen többé bizonytalan? Tényleg ez volna a helyes út? Nem hiszem...
- Várjunk, Te most attól félsz, hogy belém szeretsz? - Hm, micsoda meglepő egy fordulat. Ebben az esetben viszont önmagában csalódna, hiszen kiderülne, hogy túl gyönge volt ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek. Na és vajon megéri? Nem túl nagy ár ez? Ez úttal ugyanis a büszkesége és a boldogsága feszül egymásnak. Érzi, hogy tudnám szeretni, mégsem enged a vágyainak, mert ugyan akkor azzal is tisztában, hogy nem teheti.
- Jenni hidd el nekem, hogy nem attól leszel erősebb vagy jobb ha hátat fordítasz az érzelmeidnek és nem veszel róluk tudomást. Ellenkezőleg, akkor ha szembe nézel velük. - Tudom, hogy ez az én számból hihetetlenül hangzik, hisz Én eddig jóformán senkit sem voltam képes szeretni, egészen mostanáig. Persze a kudarc soha sem zárható kis teljesen.
- Tudom, hogy nem akarsz hinni nekem. De hányszor akarod még feltenni magadnak a kérdést? Mi lett volna ha... -  Én személy szerint nagyon utálom. Szeretnék már lépni végre az ügyben, de úgy érzem mindaddig semmit sem tehetek, amíg nem jön legalább egy apró jel, hogy bátran mondjam el. Játszadozunk egymással, játszadozom Vickievel. Persze folytathatjuk tovább is. Végigmehetek a teljes baráti körén, még végül rájön, hogy mindenki megtapasztalta már milyen érzés az enyémnek lenni, csak épp Ő nem, aki a legjobban szeretne az enyém lenni. Tudom semmit sem bizonyítanék vele. Ellenkezőleg, ízléstelen volna még tőlem. De én szó szerint bármit hajlandó vagyok megtenni azért, hogy belássa végre akar engem. Úgy ahogy én Őt! Tönkreteszek bárkit, megteszek bármit csak azért, hogy az enyém lehessen!
- Értem, hát akkor majd idővel kapsz tőlem egy kis macskát és szeretgetheted amíg Én Vickievel leszek elfoglalva. - Ez egy olyan döntés amit egyszerűen nem hozhatok meg helyette. Neki kell akarnia, mernie... Komolyan mint derült égből a villámcsapás úgy eszméletem rá, hogy mennyire kell nekem. Nem a saját érzelmeimtől tartottam, sokkal inkább attól, hogy viszonzatlanok. Még akkor is ha megérdemlem. Azt is megértem ha soha sem lesz képes engem szeretni. De ugyan akkor soha sem fog elmúlni.
- Tudom, hogy mit gondolsz. Nem szeretem... és igazad van. Valóban nem. De Ő legalább mer valamit érezni irántam és képes kimutatni. Ezt értékelem. Nem vagyok belé szerelmes, Ez tény és való. De bármit is teszek még sosem hagyott el. Igen, talán túl görcsösen is ragaszkodik valami olyasmihez ami soha sem fog megvalósulni kettőnk között, mégsem áltatom, hogy majd idővel megszeretem, mert nem fogom. De lássunk csak téged. Te még önmagadnak is félsz bevallani, hogy talán érzel valamit irántam. Inkább gyűlölsz ahelyett, hogy... Eltaszítasz magadtól amiatt, mert szeretni is tudnál? - Ezt nevezem Én védekező mechanizmusnak. Valóban ennyire tartana a csalódástól? Eltolt magától. Játszadozik velem. Rendben van. Ő nyert. Igen, iszonyatosan akarom. Ez volnék én. Na de mi a helyzet vele? Komolyan azt gondolja, hogy ezzel most felül kerekedett rajtam? Mert én egyáltalán nem érzem magamat a vesztes oldalon.
- Igen, ebben biztos vagyok. Ugyanis én ezennel feladom. Befejeztem. Végeztünk. Te nyertél. - Azt hittem idővel majd megtalálom azt a bizonyos apró jelet, amire oly annyira vártam, amit annyira szerettem volna meglelni, de nem így történt. Ennél többet azonban nem tudok tenni. Azt hittem megéri, talán mégsem. Szeretni bármi áron, feltétel nélkül? Na persze. Én nem fogom megváltozni. Ideje volna ezzel szembe nézni.
- Pedig most elégedettnek kellene, hogy legyél. De nagyon szépen kérlek ne most gyere azzal, hogy beszéljük meg. Nekünk egyszerűen nincs már mit megbeszélnünk, ugyanis az ég világon semmi sem történt és most nem is fog. Tévedtünk és hibáztunk. Csúnyán elrontottam, de azt hiszem most megyek is hogy helyrehozzam a dolgot amíg még tudom. - Íme az én védekező mechanizmuson. Ha jobb szeretne egy másik nővel látni mint maga mellett tudni, akkor legyen.
- További szép napot. - Álltam fel az asztaltól. - Még valami ha az elkövetkező néhány napban úgy éreznéd, hogy kerüllek, nem akarok szóba állni veled vagy még csak rád sem tudok nézni. Ne kérdőjelezd meg a dolgot.

Ezt nem hiszem el. Idejét sem tudom már annak, hogy mikor hívtam el egy lányt utoljára randizni. Ennek a ténye egyáltalán nem zavar. A vacsora mint elmélet mindig megvolt, az asztalfoglalás is megtörtént, csak általában az étteremig nem jutottunk el soha. Most viszont megígértem Vickienek, hogy az egész napot együtt fogjuk tölteni és őszintén szólva már most a falra tudnék mászni tőle. Abba meg már bele sem akarok gondolni, hogy vajon ma hányszor fog kiborítani, de valószínűleg a vacsoráig mi sem fogunk eljutni, szóval az asztalfoglalással sem vergődtem. Amúgy is túl későn értesített szándékairól ahhoz, hogy asztalt tudjak foglalni. Körülbelül annyira érzem magam lelkesnek mintha egy parádés családi összej9vetelen kellene részt vennem. Annál talán semmit sem utálok jobban, vagy mégis? Az utóbbi időben viszont a családom mint tagját kerülöm, főként a húgomat. Nem csak itthon, hanem a kollégiumban, a kampuszon, de még a folyosókon is. Vickienek pedig határozottan megtiltottam, hogy bármit is tegyen... Nagyon remélem, hogy felfogta. Őszintén szólva most Őt szeretném a legkevésbé látni tekintve, hogy szerintem nekünk tényleg nincs már miről beszélnünk. Én ebből a játékból kiszálltam. Eredménytelen volt. Jobban mondva képtelenek voltunk túltenni a másikon... Én pedig már nem is akarom. Nem kaphatom meg, hát rendben. Nem fogom éjszakákon át a falat kaparni, sem az ajtaját... Nem az bánt, hogy bennem nem volt képes megbízni, de még csak saját magában sem. De akkor most elárulom, hogy még soha egy nőért sem tepertem ennyit egyetlen éjszakáért. Azt gondoltam, hogy ezt majd Ő is belátja, de nem így történt. Eleinte tényleg csak szexre kellett... Megtehettem volna, hogy az első adandó alkalommal rámászok és nem engedem mondván, hogy tudom, hogy akar engem. Ez így is van. De nem akartam összetörni. Lehetőségem lett volna rá, én mégis elfordítottam fejem. Ez úttal én is túl sokat képzeltem. De ugyan akkor minden igaz volt.
Abban a tudatban voltam, hogy egyedül vagyok a lakásban. Így csak egy alsóban vánszorogtam le a nappaliba. Szerencsére a zene épp elég hangos lett volna ahhoz, hogy észrevétlen tudjak maradni. Én mégis az ajtófélfának dőlve figyeltem a kis műsort, amit a húgom adott éppen. Nagyon is önfeledt volt. Ahogy ringatta a csípőjét, mint egy álom. Azt hiszem pislantani is elfelejtettem néhány másodpercig. De mint minden álomból előbb-utóbb ebből is fel kell ébredni. Amúgy meg nekem ehhez még túl korán. Könyörgöm még nyálam sincs, hogy csurgassam utána. Pedig ha tudná milyen dögös. Szerintem pontosan tudja... Ez már mindig így lesz? Az a büntetésem, hogy nyál csurgatva sóvárogjak utána tehetetlenül? Inkább előtte tökön szúrom magam vagy kiszúrom a saját szemem, hogy legalább látnom ne keljen. Utána könnyebb lesz... Stephen, neked most elvileg egy randevúra kellene készülnöd és arról fantáziálsz hogyan tepernéd le a húgodat a nappali kanapéján? Nos, igen.
- Khm, sokkal észvesztőbb lenne valami sötétebb szín mondjuk a kék, fekete vagy valami élénkebb mint például a piros. Ez a szín valahogy nem illik hozzád, túl visszafogott és nekem túl egyszerű. Olyan semmitmondó. - Fontam össze karjaimat még mindig az ajtóban szobrozva. Őszintén nem bánnám ha felvenne még valamit. De ami azt illeti szörnyen bánnám. De amíg ebben a falatnyi kis göncben illegeti magát, addig jobb ha tartjuk a tisztes távolságot. Mert számomra az egyszeri alkalom attól lesz egyszeri, hogy többször nem fordul elő. Olyan ez mint a véletlenek...