Utálok egyedül lenni. Bárhol, bármikor, de ha egyedül vagyok, annak minden percét utálom. Talán csak túlságosan társasági ember vagyok. De nem tehetek róla, hogy kiskoromban mindig volt kivel játszanom, most meg senki nem akar játszani velem. De igazából ezen nem is sokat tudok segíteni. Bár a kutya szerintem egy nagyon jó ötlet volt - annak ellenére, hogy fogalmam sincs ki hozta már fel, hogy szereznem kellene egyet -, így legalább úgy érzem, hogyha valaki betör hozzám, hogy meggyilkoljon, van, aki megvédjen. Akkor is, ha csak egy yorkiról van szó. Ha veszélyben lennék, előjönnének az őrzővédő ösztönei. Tud ő törpepitbull is lenni. Kár, hogy most ő is alszik. Ejnye, Muffin, rossz kutyus.

Nappal, míg láttam azt a csodás napot az ablakaimból, és volt dolgom is, fotózásra mentem, bevásároltam, és főztem, nem is volt semmi gond. De amikor beesteledett, erősen elgondolkoztam rajta, hogy azonnal küldök egy hirdetést a valami minőséginek nevezhető hirdető oldalra, hátha valaki szeretne a lakótársam lenni, de valahogy nem vitt rá a lélek. Akkor fele annyi helyem lenne a gardróbban, sőt, még a konyhámat is megszentségtelenítené valaki. Az pedig megbocsáthatatlan bűn. Meg egyébként is egész vagyonokat hagyok a tulajdonosnál, és akkor sem lenne egyszerűbb, ha feleződne az összeg, akkor meg már minek vállaljam, hogy összemocskolják a konyhámat? Az a szent helyem. Az íróasztalom környékén kívül, oda senki nem ülhet le rajtam kívül. Még a végén eltűnne az összes munkám, és mehetnék a híd alá. Bár van egy hajléktalan, akitől mindig veszek újságot, vele jókat szoktunk beszélgetni. De ez valójában most lényegtelen.

A ma estém sem telt volna igazából sok mindennel, azon kívül, hogy zuhanyzás után a fejhallgatómmal a fejemen, amiből teljes hangerővel bömböl a zene, ültem volna a gépem előtt, és szerkesztgettem volna azokat a csodás képeket, amiket a héten készítettem. De mivel Muffin elaludt, nem sokáig tudtam koncentrálni, mert minden kis zajra, amit a zenén keresztül is hallottam - és ami valószínűleg a saját légzésem volt -, mini szívrohamot kaptam. Inkább úgy döntöttem ideje lesz lezuhanyozni. Viszont zuhanyzás közben sem lettem sokkal nyugodtabb, és az ájulás kerülgetett, amikor meghallottam Muffin kis mancsainak a neszét a parkettán. Megigazgattam még a másik zoknimat is a combomnál, mert az menő, és kisettenkedtem megnézni mi is lehet az oka annak, hogy kis házőrzőm felkelt. Éhes már nem lehet, hiszen velem vacsorázott. Romantikus volt.

Kellene tartanom magamnál egy fegyvert, vagy minimum egy baseball ütőt, és akkor éjszakánként járkálhatnék azzal, ha nem tudok aludni, várva a gyilkost. Ha a lakásom területén ütöm le, és bele is hal, akkor nem kerülnék börtönbe, ugye? Bár a mostani betörőmet még azonosítani is tudom. Senki nem énekli így a nevemet, csak Ő. Felkapom Muffint, és kinyitom az ajtót. De még köszönni sem tudok neki, már mondja is. - Látlak - muszáj volt nevetnem rajta, mert úgy nézett ki, mint aki már megivott egy, kettő, három, sok pohárka rövidet. - Milyen piát? És ó, még rózsát is szereztél nekem - vigyorogva megforgattam a kezembe nyomott műanyagvirágot. - Hogy ne felelne meg? Lépj be, drága barátom. Ha éhes vagy, még kaját is tudok adni, megint túl sokat főztem. - magyaráztam neki, ahogy mentem utána. Végre! Nem fogok egyedül meghalni.

Kiskoromtól kezdve én voltam az az ember, akihez bárki odamehetett a problémáival, és elmondhatta, hogy mi a nyomja a kis lelkét. Esélyes, hogy csak azért, mert már nyolc éves koromtól kezdve tudtam minden családi problémáról, még akkor is, ha valamelyik nagyon távoli unokatestvéremről volt szó. Anyám nagyon érzelmes, és még a mai napig is órákig ecseteli nekem, hogy miket mondtak neki a gyerekek az iskolában, amikor telefonál. Én meg persze mindig türelmesen hallgatom, és megmondom neki mitől lesz boldogabb. Talán kamatoztatnom kellett volna ezt a tulajdonságom, és nem valami puccos fényképezőt kérni karácsonyra, hanem egyszerűen kiülni az út szélére egy táblával, hogy adok egy fontot mindenkinek, aki elmeséli nekem a történetét. Bár a mai emberek túlságosan korlátoltak, és félősek ahhoz, hogy csak úgy leüljenek valaki mellé, és megosszák vele a problémáit. Pedig én tényleg szívesen hallgatnám.

- Igazad van, most már biztos vagyok benne, hogy tényleg te vagy - nevetve megrázom a fejem, hiszen ilyen butaságokat is csak ő tud nekem mondani. Túl sok komoly emberrel vagyok körülvéve. Örülök neki, ha vannak ilyen kis csillagok a napomban, mint ő. Bár jó sokáig kóválygott, hogy csak most ért ide. - Tudod, hogy be vagyok ijedve, mikor egyedül kell itthon lennem este, maradjál csak. - Megigazgatom a karomban Muffint, mert félő, hogy egyszerűen kicsúszik a kezemből, azt pedig nem szeretném kipróbálni, hogy a kutyák is négy lábra esnek-e, mint a macskák.

- Hm, elvagyunk... Tizenötödikétől lesz munkáltatóm, remélhetőleg kibírnak két évig - magyarázom lelkesen. Most már egész jó ötletnek tűnik, hogy aláírtam azt a szerződést. - Lesz majd mindig pénzem, és a fotózásokon is kapok csomó dolgot, szóval majd kapni fogsz rengeteg ajándékot tőlem. - Ezúttal letettem a kutyát a földre, hadd menjen vissza szegény aludni, már ha sikerül majd neki. Lehet, hogy inkább körülöttünk fog settenkedni. Nem kellett volna vele megkóstoltatni a bort, amikor még kisebb volt. Mármint korban. Nem sokat nőtt, mióta megvettem. - Ünnepelünk? - kérdeztem gyanakodva - Mondjad máár, hogy mi van - nyaggattam vigyorogva, miközben azon járt az eszem, hogy most legyünk nagyon sznobok, és vegyek elő poharat is, vagy sem. De végül úgy döntöttem, hogy inkább előveszem, szóval lebiggyesztettem az üveg mellé.

- Mi van a te orroddal, hogy mindig annyira tetszenek az illatok? Én nem érzek semmit - bele is szimatolok egy kicsit a levegőbe, hátha végre rájövök, hogy mire gondol, de még mindig semmi. Biztos csak megszoktam már, mióta itt lakom. De azért hízelgő, hogy valakinek tetszik, szóval vigyorogva lehuppanok valahová. - Neeem, tudod, hogy nem lennék képes megcsinálni... - megrázom a fejem, hogy nyomatékosítsam is a mondanivalómat. - Bár, ha sikerül leitatnod, és össze tudod rakni a gépemet, akkor lehet róla szó. Az összegben pedig megegyeznénk... - félrebillentett fejjel figyelem a reakcióját. - De várj.. akkor csinálok, ha lesz kinek adnod őket - mondom egy büszke vigyorral. Így legalább megtudom, hogy van-e valaki, akiről én még nem tudok.

- Amit soha nem fogok...? - Ezen el kellett gondolkoznom egy kicsit. Nyilván az ember életében összetalálkozik olyan dolgokkal, amit nem szívesen tenne meg, de mégis muszáj neki, mert valami múlik rajta. Nem feltétlenül az élete, de mondjuk a munkája. - Ó, igen.. fotóztam gyerekeket. Félelmetesek. Utána kellett levágatnom a hajam...