• ELŐTÖRTÉNET
2 hónappal ezelőtt
Új lakás, új élet. Londonba költöztünk a vőlegényemmel, nem túl nagy, de csinos, otthonos kis házba, amire az ő munkájából és az én festményeimből szedtük össze a pénzt, másfél év spórolással. A dobozok kipakolása majdnem készen van, mégis még csak ez lesz az első éjszakánk itt. Hogyan képzeld el az estét? Rendelünk pizzát, borozgatunk közben, néhe kimegyünk a kis kertbe elszívni egy-két cigit, ünnepeljük, hogy hivatalosan is összeköltöztünk és csak ketten vagyunk. Vigyorgunk egymásra, tervezgetjük az esküvőnket, majd szóba kerül a gyermekvállalás is... nem, még túl fiatalok vagyunk ehhez. Ő lenne mindenem, és valahogy pont így képzeltem el az életemet, az egyetemista éveimet.
- Mi lenne... - szólalt meg, miután befejeztük az evést. - ...ha széttúrnánk az ágyunkat? - vigyorogva csókot nyom ajkaimra, nem válaszolok erre semmit, csak izgatottan elindulok szobánk felé, lassan, úgy hogy közben el is hagyok pár ruhadarabot. Úgy érzem magam, mint egy kis szajha, aki abban leli minden élvezetét, hogy megbámulják a srácok, majd gond nélkül odaadja magát nekik.
- Szólíts Francesca-nak! - mondom halkan, de szexin, majd lassan megcsókolom.
Tudjátok mi történik most, ugye? Igen, szét túrjuk az ágyat, fantasztikusan érezzük magunkat.

- Kár, hogy Thea nem volt itt. - nevetek magamban. - Tényleg fantasztikus vagy. - megcsókolom a férfit, majd kimászok az ágyból, felöltözök, vagyis felöltöznék de megragadja a kezemet és visszahúz.
- Mi az, hogy Thea nem volt itt? - kínosan felnevet, azt hiszi viccelek, pedig nem. Thea csendben sír, miközben látja, ahogy vőlegénye velem élvezkedett.
- Thea elment egy kis időre. Én Francesca vagyok, de szólíthatsz Fran-nek vagy Frannie-nek. Ahogy gondolod, édesem. - vigyorgok, mint egy utcalány. - Akarsz még egy menetet, vagy engeded, hogy felöltözzek?
- Hol van Thea? - elnevetem magam, befekszem mellé. Nem akarok már felöltözni.
- Itt van a közelben, reggel visszakapod. Ha hallanád, hogy sír szegény lány...


Ma

- Thea drágám, mit mondott az orvos?
- Nem voltam. Nem akartam menni, hogy aztán felírasson nekem egy csomó drága gyógyszert, hogy elnyomjam... tudjuk kit. - mintha Voldemort-ról beszélnénk, pedig nem, egyszerűen csak Francesca-ról, arról a ribancról van szó, aki néha úgy dönt előbukkan és tönkreteszi az életemet. - De most mennem kell, elkések rajzról. - nyomok egy puszit ajkaira. - Szeretlek. - kávéval a kezemben kisietek a lakásból, hallok egy 'én is téged'-et, mire csak elmosolyodok és beszállok az autóba, amivel el is indulok, irány Westburry, ahova sikeresen felvettek ösztöndíjjal. Nem törődve idióta gondolataimmal, a sértő szavakkal, amiket csak én hallok, sietek órára, a sok sznob, nem egyetemre való tanulmányi eredményekkel büszkélkedő gazdag diákok, akikkel körül vagyok véve. Szörnyű, de mégiscsak ez a Westburry. A lényeg, hogy a rajzolással, festéssel elkergethetem egy kis időre Francesca-t és önmagam lehetek, nem számít mi történik körülöttem én boldog vagyok, egy csodás vőlegénnyel és egy apró kis babával, akiről még én sem tudok igazándiból.
- Tanár úr, kimehetek a mosdóba? Kicsit hányingerem van.