• ELŐTÖRTÉNET
Olyanok akartak lenni, mint én.
Mosolygósak.
Boldogok.
Életvidámak és a hasonló szinonimaszók. Tehetségesek. Sikeresek. Akaratosak. Mint Willow May.
De senki se akarjon olyan lenni, mint én.
Sejthettem volna, hogy életem első tizenöt éve csak a vihar előtti csend volt. A vihar viszont folyamatosan a nyomomban volt, az árnyékommá vált.  Mégsem éltem rettegésben, hiszen fogalmam sem volt a viharról, míg az életem ege bársony kékbe nem burkolózott, és az esőcseppek nem csurogtak a szememből.
A vihar 2008-ban kezdődött. Piros poharas bulik. Te. Én. Szinte pattogtak körülöttünk a szikrák. Életemben először éreztem minden sikerem ellenére úgy, hogy most éltem igazán. Ezra Monroe, te idióta, megfogtál abban a pillanatban, amint a hajamra öntötted az alkoholtól bűzlő koktélodat. Soha nem ordibáltam úgy senkivel, mint veled.
Letettem a tollat. Vékony, pergamentapintású kezemmel letöröltem a szeme alatt megbúvó könnycseppeket. Klisésnek éreztem magam, hogy még egy év elteltével is csak egy fiú után sírtam. Maga voltam a megtestesült önsajnálat Ezra halála után. A magasba repített, aztán hagyta, hogy ejtőernyő nélkül a mélybe zuhanjak. És bizony rohadtul nehéz volt talpra kecmeregnem.
 Összetörtem.
Az utóbbi egy évben a súlyom rohamos csökkenésnek indult, ahogyan a nyugtatós dobozok tartalma is. Nem zártam ki a külvilágot, nem fordultam magamba, mint ahogyan mások tennék. Csupán minden időmet a tanulásnak szenteltem, a többi dolgot teljesen kizárva. Ezenkívül a gyógyszerek világa kebelezett még magába.
A régi Willowról a tanulmányi eredménye tett megemlékezést. Gúnyos fintorra húztam az ajkaimat. Ha Ezra nem halt volna meg, sosem lehetnék most itt. Sosem kerültem volna be a Westburry Egyetemre, mint szerencsés ösztöndíjas. Azonban, szerencsésnek kevésbé mondhattam magam.
A gazdag iparmágnások, és királyi családok gyermekei lenéztek, vagy a rosszabbik esetben úgy tettek, mintha ott sem lettem volna. Ezek páros munkáknál különösen rosszul jöttek ki.
Hangosan felsóhajtottam, a toll hideg hegyét a számhoz nyomtam. Egy darabig hallgattam az esőcseppek kopogását az ablakom üvegén. Feltűnt, hogy mennyire piszkos volt. Ez nem vallott rám. Ám hála a sok gyógyszernek, amit a szedtem, a tanuláson kívül másra nem igen emlékeztem.
A kezem újra írásra lendült.
Nevetnél, ha tudnák, hogy hol vagyok. Abban a sznob mennyországban, amin annyit ércelődtűnk. Na és, te barom, mégis te merre vagy?
Azt ígérted, sosem hagysz el. Attól tartok, ezt nem sikerült betartanod. A koporsó lezárt fedele alá a szívemet is magaddal vitted. Utállak, Ezra. Csakhogy tudd.
Félek. Próbálom elkerülni a világodat, a sorsodat. Te voltál az egyetlen őrült, aki képes volt belőve is motorra ülni. Ez volt a végzetem. Mindig is vonzódtam a veszélyes, csalóka, és rövid idejű dolgokhoz. Három évet kaptam belőled. Te pedig kaptál az arcodba egy fát, lidérceket, világító, kórházi fényeket, aztán örök sötétséget.
Egy pillanat műve volt; meglátni, bedühödni, és eldönteni, hogy megakarlak-e ismerni. Megakartalak.
Te voltál a legrosszabb és a legjobb dolog is az életemben. Most akkor hogy is van ez?
Remélem, fentről figyelsz rám. Tudom, hogy azt akarod, hogy jöjjek helyre. Hogy szexeljek, hogy kiélvezzem az egyetem minden pillanatát, hogy őrültségeket műveljek... Bahh.

Szeretettel csókol: Willow

Olyan erősen nyomtam a tollat a pappírra, hogy majdnem átlyukadt. Rendkívül ostobának éreztem magam, egy nyavalygós cafkának. Hiányzott Ezra, mintha csak a másik felemet vesztettem volna el.
Van, hogy az embernek túl kell valamin lépnie, akármilyen nehéz is az. Elkellet engednem őt. Ujjaimmal az íróasztalom fiókjába túrtam, előkaptam az öngyújtómat, és meggyújtottam a lapot.
Végszóra érkezett be a szobatársam.
- Jesszus istenem Willow, mi a szart csinálsz?!