• ELŐTÖRTÉNET
Sosem számítottam olyan embernek, akit ne vettek volna észre. Ugyan nem emlékszem, de a szüleim szerint már a kórházban felkeltettem minden érdeklődést a hangos visításommal, mellyel akár még el is tudtam volna adni a helyet. Ami azt illeti, ez a későbbiekben szokásommá vált – visítottam mindenért. Visítottam, ha nem kaptam meg valamit, a nemtetszésem is ezzel fejeztem ki, valamint azt is, ha nem éppen olyan bánásmódot produkáltak a szüleim, amilyet szerintem megérdemeltem volna. Mindennek úgy kellett mennie, ahogy én akarom, nem ismertem a lehetetlent. Az sem érdekelt, hogy a szüleim szinte utáltak, csupán az elhallgattatásom érdekében jártak mindig a kedvemben. Talán még fel sem fogtam. Nem tudtam, hogy egy balesetként kezeltek. Mindenre csak akkor derült fény, amikor úgy döntöttek, nem bírják tovább. Szépen lepasszoltak Esther nénihez, akiről még a mai napig nem tudom, hogy egyáltalán rokonom-e, vagy sem. Öt évesen kerültem hozzá, amikor még csak annyi bajom volt a világgal, hogy nem ér a hajam a derekamig, vagy a kedvenc mesémet nem olyan időközönként adják le, ahogy én nézni akarom.
Amint bekerültem egy normális iskolába, rögtön szert tettem néhány barátféleségre is. Végre jól érezhettem magam, s habár a tanulás nem nagyon érdekelt, a társaság elfeledtette velem a visítós énemet. Olyan volt, mintha teljesen újjászülettem volna. Harmadikos koromban rábeszéltem Esther nénit, hogy hadd vegyen fel a vezetéknevét. Nem akartam többé Abby Reed lenni. Végre megvilágosodtam, rájöttem, hogy a szüleimtől kapott szeretet mind hazugság volt. Néhány utcai pletyka által hamar megtudtam, hogy sokak állítása szerint már az „örökbeadásom” napján elhagyták a várost, örökre eltűntek Stratfordból. Fájt ugyan, akkor már megértettem miről is volt szó, de kérdezhette bárki, én állandóan letagadtam mit érzek. Nem akartam, hogy bárki is tudja. El akartam hitetni az emberekkel, hogy számomra az a két ember halott.
Később, hogy ezt saját magam is meg tudjam emészteni, olyanok közé kerültem, akiket azelőtt annyira megvetettem. Csapnivaló, hülye füvesek közé. Egyáltalán nem az volt a szándékom, hogy e lépésemmel még jobban elrontsam Esther néni amúgy sem túl tökéletes életét, de megtettem. Kénytelen volt csaknem az összes megtakarított pénzét arra költeni, hogy néhány szakember segítségével minden káros szenvedélyemről leszoktasson. A legrosszabb az egészben talán az volt, hogy egy cseppet sem utáltam magam érte. Tudtam, hogy hiba volt. Tudtam, hogy talán a szép jövő reményének örökké lőttek. Nem segített sokat az sem, hogy Londonba költöztünk. Én magam nem változtam, csak az élvezeti szerekről mondtam le. Maradtam ugyanaz a kiállhatatlan, makacs és pimaszul szókimondó Abby, aki mindig is voltam. Egyedül a tanulmányi átlagom javult rohamosan, mivel magányomban nem nagyon volt jobb elfoglaltságom az anyag bemagolásánál.
Mindezek után a tizennyolcadik születésnapomat már boldogan ünnepeltem. Esther néni végre talált maga mellé egy férfit, aki majd vigyáz rá, míg én a hatalmas szerencsével megszerzett ösztöndíjam által próbálok jobb emberré válni, és elfeledni mindent, ami hátráltatott a siker felé vezető úton. Egy már egészen biztos: előre kell majd néznem, de hátra soha.