Austin Thorton

• 1983. június 2. • 30 • foglalkozás: városlakó; mesterszakács • play by: Colin Donnell • I'm a normal personw •

• ELŐTÖRTÉNET
~két és fél évvel ezelőtt~
A hatalmas bőrszékek, amik csak az igazgatóknak járnak, végre megérkezett az én irodámba is. Kényelmes és hatalmas, ahogy említettem pár másodperccel ezelőtt. Nem is emlékszem arra a pillanatra, amikor mindezt megkaptam.
-Uram, itt az utolsó doboz. Hová tehetem? - zavarta meg álló helyzetű meditálásom új helyiségemben.
-Ahol jónak látja. Innen kezelem a helyzetet. - köszönöm meg mosolyogva a sok segítséget.
A legkisebb kartondobozt kezdem kipakolni. Fényképek és emlékek. Család, barátok, partik, esküvő. Mind csak papír, mégis ahányszor rájuk pillantok megelevenednek a képek és újraélem az egészet.
Látom magam előtt, ahogy a húgom 23. születésnapját ünnepeljük. Mindenhol pezsgő, az asztal tele meglepetésekkel. Ez a kép pont akkor készült, amikor behozták az általam készített tortát. Ilyen mosolyt még nem láttam Ash arcán. Tökéletes pillanat volt.
Aztán ott van egy másik, amit anya és apa második esküvőjén kaptuk le. Éppen a galambokat eresztették el (értsd: mint madarakat repülni hagyni), amik egyenesen az "ifjú" pár vállaira ültek turbékolni. Meg kell hagyni, emlékezetes este volt, persze azóta anyám retteg a galamboktól.
Telefon csörgés töri meg emlékezésemet. Akkora a rendetlenség, hogy öt percig keresem az apró ketyerét. Három villogó betű, és egy fültől-fülig érő kép jelzi: drága húgomnak bizonyára "hiányzom".
-Nem, nincs, nem adok. Miután leraktam, mond el a kívánságaidat. - hadarom, közben kihangosítom a mobilt, így folytathatom a pakolászást.
-Első kérésem: fogd be és hallgass figyelmesen. Tudom, hogy mire készülsz és ha nem akarod, hogy elmondjam Loreen-nek akkor jobb ha fizetsz. - hangja ördögien csengett. Megdermedek a mozdulat közepén, csak úgy bámulok a telefonra.
-Hol is vagy te pontosan? - érdeklődöm, majdnem a hajamat tépve.
-Nálatok. - szinte látom magam előtt, ahogy gonoszan megrántja a vállait. - És megtaláltam a kis dobozkát is. Mit ne mondjak. Fejlődött az ízlésed a gyűrűk terén bátyus. Bár, én jobb helyre dugtam volna el. Itt bárki megtalálhatja.
-Miért, és hogyan kerültél te a házba? - kinyomom a hangosítást, fülemhez emelem a mobilt.
-Első válasz: beugrottam a szmokingoddal, amit anya küldött. Második: pótkulcs a lábtörlő alatt?! Hahó, klisés vagy. - ez az utolsó kissé sértő volt, de már megszoktam.
-Nem érdekel a ruha, se a kulcs. Tedd vissza a dobozt oda, ahol találtad és többet ne kutakodj, mert elmondom anyáéknak a múltkori kis bulidat, meg azt a drága vázát, ami a padlón landolt. - ketten játsszuk ezt a játékot. Ha valaki nyerni fog, akkor ezt én leszek.
-Nem mered. - sziszegte.
-Tudom, hogy azt gondolod hogy gyerekes, de még mindig én nyerek. - vigyorogtam magamnak
-Utállak. - a kapcsolat megszakadt, a vonal végén egyenletes sípolás jelezte a beszélgetés halálát.
Ezt meg úsztam, ha elmondta volna Loreen-ek, hogy el akarom jegyezni, gondoltam magamban.
Győzelemittas mosollyal folytattam a pakolást. Lehet hogy a háborúnak még nincs vége köztünk - ami mindig is vicces és kicsit se komoly -, de ezt a csatát biztos én nyertem.

annyira elképesztően eltudom képzelni ezt a családod, és a két testvér közötti felállást, hogy még én is meglepődtem. és nos igen, a gyűrűt jobb helyre is dughattad volna, a húgodnak igaza van.
ez az előtörténet jól kidolgozott volt, megmosolyogtam a húgod beszólásait, mert tényleg eltudtam őt képzelni. csak dicsérni tudlak, ugyanis minden tökéletes rendben van. pont elegendő párbeszéd, amit én irigylek, mert sosem tudtam olyan jókat írni.
elfogadlak, nyomás avatart foglalni!
ui.: ha én találnék a házban Colin Donnell-től jegygyűrűt... *-*