Jonathan Laurence Wilmingtone

• 1990. 08. 29. • 23 (nem sokára) •  Katona, tanuló •  Liam Hemsworth •i'm a prince  •

Figyelem a dokumentum durvának ható leírásokat, és egyéb olyan tartalmakat foglal magába, amelyek zavaróak lehetnek. Az olvasása, és a végén lévő számok meghallgatása, csak erős idegzetűeknek ajánlott.  

• ELŐTÖRTÉNET

1990-ben születettem London egy előkelő magán kórházában gazdag angol arisztokrata család sarjaként. Gyerekorom békésen és boldogan telt a vidéki birtokunkon. Szerettem ott élni, hiszen a birtokon rengeteg alkalmazott, és azok felesége, gyerekei is laktak, így mindig akadt aki foglalkozzon velem, egy percig se kellett éreznem, hogy nem tartozom a normális emberek közé.  Szerettem lovagolni és az állatok körül szorgoskodni, amit apám nagy örömmel fogadott, hiszen saját kis kertemet, vagy állatomat gondozva megtanulhattam mi a felelősség. A helyi magán iskolába is gyorsan beilleszkedtem, és rengeteg barátot szereztem, a hozzám hasonló társadalmi osztályba tartozók közül is. Ezen felül otthon is kellett külön órákat vennem, de én szerettem tanulni, igaz korántsem mentek olyan jól, mint a sportok.
Minden jó dolognak vége szakad egyszer tíz éves koromban apámat, kinevezték amerikai nagykövetnek. Egy borús őszi napon érkeztünk a Washingtonba szememben könnyeket csalt a barátok és az elmúlt gyerekkor emléke. Utáltam Amerikát, az általánost egy puccos magán iskolában fejeztem be, ahova egyszerűen képtelen voltam beilleszkedni. Teljesen más erkölcsi normák, és életvitelre voltam szoktatva, így hiába voltam gazdagabb legtöbbjüknél kinéztek maguk közül. Mivel szinte semmi más dolgom nem volt, a sportoláson és a tanuláson kívül jó jegyeket kaptam, és több versenyt nyertem. Szinte, minden fajta, test mozgás érdekelt, ami csak elérhető volt. Kedvenceim a futás, úszás és atlétika voltak, de már ekkor foglalkoztam a kardvívás több válfajával, és az ökölharccal is. Kedvenc tárgyaim a biológia és a matematika volt, valamint nagyon szerettem, a kémiai kísérleteket is. A humán tantárgyak ellenben okoztak nekem némi nehézséget, mivel se a történelem és az irodalom iránt nem tudtak fellelkesíteni. Ez alól kivételt csak nyelvtanulás jelentett, de mint arisztokratát eleve több nyelvre tanítottak kicsi koromtól fogva, a nagymamám (lengyel-orosz emigráns, szovjetunióból elüldözött arisztokrata) például személyesen tanított oroszra, később franciára.
Anyám súlyosan beteg gyomorrákos lett, ezért is ragaszkodott apa a bentlakásos, katonai iskolához, ahol nem csak Amerika, de az egész világ elitje íratta a gyermekeit Az iskola maga volt a pokol szigorú rend kemény fegyelem. Én mindent jól viseltem évfolyamvezetővé választottak a tanárok engem állítottak példának a nagyobbak elé is. Az osztálytársaim az önvédelem órán látott brutális teljesítményem miatt békén hagytak a gyengébbeket, megvédtem volt némi tekintélyem, de hátam mögött borzalmas hírek pletykák keringtek. Mikor másodikba kerültem már híres voltam a tanárok és hírhedt diákok körében. Itt már nem élvezhettem a gólya kollégium elzárt védettségét szembe kellett kerülni a felsőbb évesekkel. A félelmem nem volt alaptank gyakoriak voltak az erőszakos cselekmények az iskola falain belül. A tanárok sokszor nem avatkoztak közben néhányan kifejezetten jellemfejlesztőnek, tartották. A beavatás hetén túlélőtáborban katasztrofálisan szerepeltünk. Nem az én hibám volt már nem féltek tőlem nem hallgattak rám a kis beképzelt tanárok kedvencére. Megcsináltam a feladatott ők nem, tehát rajtam kívül mindenki büntetést kapott, és fürödhetem a dicsfényben tovább. Az első támadás a közös zuhanyzóban ért a saját társaim részéről törölközőbe csavart kemény szappanokkal támadtak, orvul és gyorsan. Az ütéseket szinte meg sem éreztem és sorra vertem el őket. Nem bírtak el velem igaz a végén egészen csúnyán néztem ki több napig a kantinban voltam. A szülök is nem titkolt ellenszenvvel, néztek rám néhány gyereket kivettek, de ki senkit nem bocsátottak el hiába a pénz mindent megold. Ez után nagyok próbálkoztak, botokkal és vívóteremből lopott kardokkal jöttek nekem több, mint húszan, itt már nem volt esélyem, ennek verésnek a nyomait még mindig viselem a testemen. Az esettet per kísérte közben anyám betegsége tovább súlyosbodott a kezdeti szép kezelési eredmények ellenére. Végül nem ítéltek el senkit, és csak azért is visszamentem hogy ne keljen végignézni anyám haldoklását. Az utolsó két évben, mint diák tiszt külön szobám volt. A rám bízott alsóbb évesek tiszteletét is kivívtam, az évfolyam társaim körébe pedig lecsillapodtak a kedélyek, szépen minden a normális kerékvágásba került.  A tanulással azonban voltak gondjaim, nagyon megszenvedtem a hadtörténettel, és a klasszikus irodalommal, amelyet igen szigorúan számon kértek rajtunk. A célöveszet szintén nem tartozott a kedvenceim közé, sokkal jobban élveztem a birkózást, vívást, és úgy általában közel harcot. (Ez mondjuk nem is csoda, hiszen akkora már, mind izomban, mind magasságban túlnőttem, még az oktatónkat is.) Eljött az iskola vége és az érettségi. Anyámat még éppen kihozhatták a kórházból, három hétre rá,  hosszú haldoklást követően elhunyt.  A felvételi pontszámom nagyon magas volt, az országos versenyeken vettem részt sportból és kémiából, a tanárok szerint katonai pályára kellett volna mennem ezt apa is támogatta, így ősszel bevonultam a Westpoint akadémiára.
Bármennyire is kemény volt a katonai iskola, bármennyi előnyt is adott a többiekkel szemben, ami ez után következett arra képtelen volt felkészíteni. Az elméleti tárgyakkal még nem is lett volna probléma, hiszen rengeteg kötelező műszaki és matematikai tárgy volt, amiből tudtam brillírozni. A verseny atlétika, és a kemény önvédelmi edzések ugyan akkor sok fejtörést okoztak. Mivel  korábban jó sportoló voltam, a megkérdezésem nélkül beosztottak a vívócsapatba, a tornászok és a futók közé is, ami háromszor annyi sport tevékenységet jelentett, mint amit a többiek csináltak. Ezen felül fel kellett vennem több önvédelmi kurzust is, amelyek mellett éjszakákba nyúlóan kellett tanulnom, hogy másnap valamennyire képbe legyek. A hagyományos földharc, és box mellett, ekkor kezdtem el a kelletti harcművészetekkel foglalkozni, amelyek közül a kedvencem a kung-fu lett. A Westpoint nem hagyományos értelembe vett egyetem, vagy főiskola . Itt például nincsen nyári szünet, mivel a katonai kiképzés javarészt nyáron történik.. Az első nyár az  alapkiképzéssel telik el, ez után lehetünk kadét tizedesek. A második év pedig a közeli Camp Buckner terepkiképzésével telik el, amely során felkészítenek bennünket, a szélsőséges körülmények közötti életbe maradásra, valamint több fajtatüzérsége, és harcászati fegyver kezelésére. Ezt követő nyarat egy angliai támaszponton töltöttem, majd az utánin, egy elhagyott dél-amerikai kis bázison kellett szolgálatot vállalnom. Év közben is barakkokba laktunk, meg voltak a magunk tisztjei is, én például diák századosként fejeztem be a pálya futásomat. (ennyi rám pakolt sport tevékenység mellett még csoda, hogy ezt is elbírtam vállalni, bár lehet kaptam volna előléptetést soha se folyamodtam érte.) A közösséget sokkal jobban szerettem, mint a középiskolában. Az egyetemi közösség egy erős erkölcsi alapokon nyugvó, katonai mintára szerveződő zárt egész volt, ahova remekül beleillettem. Persze, nem voltunk mindig minta katonák, sokszor ittunk éjszaka, ha az elnéző őrmester volt szolgálatba. Eltávozás alatt bárokba jártunk, csajoztunk, és bizonyos keretek között szabadon szórakoztunk. Ezek azonban nem féktelen, vad, party-k voltak, ha nem valódi szórakozás. Soha se felejtettük el, hogy mi Westpointi kadétok vagyunk, és a szórakozó helyeken is ilyen minősítésbe jelenünk meg.  Aki erről esetleg megfelejtkezett, azt egy hálókörletnyi, edzett férfi verte vérese, a saját pokróca és törülközőbe csavart szappan segítségével. Rosszabb esetben az akadémia tanárai elé kerültek az esetek, de hallottunk olyan kihágásról, ahol hadbíróság ítélt el egy kadétot. Négy év után épület gépészeti szakosodással szereltem le, a pontos szakterületem az épület harcászat és nagyobb objektumok felrobbantása volt.
Az iskola elvégzését követően, rövid ideig egy amerikai támaszponton szolgáltam, igaz messze a rangom alatt. Később mikor az eredeti hazámtól megkaptam a tiszti rangot, egy anya hajóra kerültem, onnan pedig arra az angliai támaszpontra, ahol már korábban dolgoztam egy nyarat. Végül három hónap után Irakba vezényeltek, ahol egy-két hetes megszakításokkal, de majd nem kilenc hónapot töltöttem (ez teljesen szabálytalan volt, a katonák három-hat hónapos kiküldetésekre mennek ki). Ez alatt az idő alatt, mint felderít-tűzszerész dolgoztam, így első kézből láttam a legpokolibb oldalát a háborúnak. Láttam felrobbanni embereket, láttam a leszakadt végtagokat, és a férjeik mellett síró asszonyokat. Öltem, férfit, és bizony nőt, sőt gyereket is, hiszen nem lehetett tudni ki az ellenség, akit felderítéskor meglátunk azzal végeznünk kell. Az egyik fiatal bajtársammal ezt először, és utoljára elmulasztottuk. Nem fogom most elmesélni az egész történetet, de a gyerek miatt neki most hiányzik egy veséje, és a fél tüdője (a gyerek arcát, és az életét veszítette el végül) . Persze, nem úgy kell elképzelni, mint a filmekbe. Se Irakba, se Afganisztánba, nincsenek nagy hadseregek, komoly tömegpusztító fegyverek, sokszor semmi dolgunk nem volt, csak végeztük a napi rutint és vártunk az akcióra. Amikor, azonban beindulnak az események, számtalan olyan dologgal kerülünk szembe, amiről mindenki, mindenhol hallgat. Az egyik amerikai harckocsi dandárra, például ismeretlen bionukleáris anyagot dobtak le, ami után a teljesen egészséges csapat fele asztmás lett, még pedig olyan mértékben, hogy egy részüket le kellett szerelni. Azóta se tudjuk mi volt az, és honnan jött, de az én csapatom derítette fel a környéket, ahol biztosan nem volt semmilyen bomba, vagy robbanó szerkezet. A másik probléma pedig az állandó gerilla támadás, és a brutális terrorista akciók, amibe szerintem az arabok sokat tanulhatnának tőlünk. Gyakori probléma volt, főleg az alacsonyabb szintű amerikai egységekbe, az ellenséggel való kegyetlenség, és a nagy titokba űzött nemi erőszak (bár ezekre kevés bizonyíték, és precedens értékű ítélet van.) .
Egy éve voltam már szolgálatban, amikor megjött a megváltó utasítás, végre hazatérhetek. Mivel apám, és valószínűleg a tisztek is látták rajtam, mennyire meg viselt az egy év, átmenetileg felmentettek az aktív szolgálat alól (éljenek a politikai kapcsolatok, hogy mást három hónap pszichiátria után visszazavarnak harcolni az fix) . Ennek egyetlen feltétele volt, hogy jelentkezek az angol hadsereg tanuló programjába és második főiskolai végzettséget szerzek. Mivel, az angliai rendszernek megfelelő érettségim nem volt, és nem szerettem volna valamelyik nagyobb egyetemre járni, ezért a Londoni Westburry-ra esett a választásunk. Nem hiszem, hogy amit kint láttam valaha is elfogom felejteni, nem hiszem, hogy rendbe fogok jönni, és abba se hiszek, hogy egyáltalán van amiből rendbe kell jönnöm. A családom hol, mint politikus, hol mint katona, de minden fronton védi az országot évszázadok óta. Felelősek vagyunk az ország lakóiért, mindenkiért aki nekünk dolgozik, és azért az eszméért, amelyek nevében most gyerekeket gyilkolnak odaát. Ha hívnak szó nélkül fogok visszamenni, és nem teszek fel kérdéseket, mert a szörnyeteg ellen, szörnyetegek tudnak csak küzdeni. Azonban ezeket szörnyetegeket mi magunk gyártjuk, és mi is önként válunk, rettenetes gonosztevővé.

• Kinézet:

Jonathan, egy elképesztően magasra nőtt, sportos alkatú fiatal ember. A z utolsó orvosi vizsgálata szerint 196 centiméter magas, és 93 kg súlyú, és fizikailag teljesen egészséges. Gondosan nyírt, barna haj keretezi nemes vonású arcát, amelyet rosszul sikerült robbantásból származó apró hegek csúfítanak el. A haját jelenleg növeszti, és küzd a katonaságban eltöltött idő alatt megszokottá vált, kis szakállal is, de ez utóbbit elképzelhető, hogy megtartja. A szeme halovány kék színű, amely miatt sokan riasztónak találják a nézését. Az öltözködése, egyszerű és praktikus, nem szereti magára felhívni vele a figyelmet. Többnyire egyszerű farmert, sport vagy kicsit elegánsabb bőrcipőt, és sötét inget, esetleg pólót visel. Az előkelő alkalmakkor és a számára kötelezővé tett estélyeken, ellenben méreg drága öltönyben parádézik. Ha az alkalom engedi, ez utóbbi helyett szívesebben bújik dísz egyenruhába, ami számára sokkal megszokottabb és kényelmesebb.


• Jellem:

Jonathan egy nagyon bonyolult és összetett egyéniség, amely még most is folyamatos formálódás alatt áll. A legtöbb gazdag arisztokratával ellentétben, ő nem lett különösebben elkényeztetve. Erős kötelesség tudat él benne, tisztel mindenkit aki azt kiérdemli, és szigorú erkölcsi normák szerint él. Udvarias viselkedése, művelt szép beszéde, és jó kiállása miatt sokszor úgy tűnik fel, mint a gáncs nélküli lovag, aki most lépett ki egy romantikus könyv lapjai közül. A valóságban persze sokkal árnyaltabb a jelleme. Először is van egy agresszív oldala, ami főleg mostanában nagyon gyakran felszínre tőr. Ilyenkor káromkodik, kioktató hangnemben beszél, és ha inzultálják akkor bizony az illető jó eséllyel a kórházba köt ki. A harctéren az akadémián, vagy a katonai iskolában, ez egy jó megoldás a problémákra, a való életben azonban sok problémát fog neki okozni. Nagyon szó kimondó, és a fentebb említett tiszteletet, nem egyszerű kivívni nála. (Persze, egy felettese mondana neki valamit, azt szó nélkül teljesíti. Ha egy tanára szólítja fel, ez már egyáltalán nem olyan biztos.) A kötelesség tudata, szabály mániája, néha már-már betegesnek látszik, amelyet tovább ront a sok éves katonai élet miatt kialakult kínos rendmánia. Szintén sok problémát jelent neki, hogy elmúlt nyolc-kilenc évben, szinte végig katonai közegben élte le az életét. Nincsen hozzá szokva, egy csomó olyan dologhoz, ami az átlag embernek alapvető. A fronton át élt traumák, pedig mély nyomokat hagytak a lelkében, és nem tudni a feldolgozásuk mivel jár majd.


• Érdekességek:

Angol és amerikai kettős állampolgár. Születésétől fogva kétkezes, tehát képes a jobb és bal kezével is írni, vívni, lőni, vagy bármire amire az ügyesebbik kezünket használjuk. Ötödik tanuló fokozatú Kung-fu-s, és fél-profi ökölvívó, amely mellé megtanulta hagyományos és sport vívást, valamint a kés harc alapjait is. Képes fekve kinyomni több mint 120 kg-t. A legtöbb gyűrűn, vagy gerendán végrehajtható gyakorlat nem okoz neki problémát. Teljes körű fegyvertartási engedélye van, olyan fegyvereket és robbanó szereket is tarthat magánál, amelyhez még Amerikában is engedély kell, nem hogy Angliában. Enyhén klausztrofóbiás, ami komoly gondokat okozott neki a katonai pálya futása során (és még mennyit fog). Noha, híresen cigaretta és drog ellenes, meglepően sok alkoholt képes meginni, ráadásul erre a képességére mostanában igen gyakran edz is. Az angol mellett alapszinten beszél, oroszul, franciául, és tanulmányai során elsajátított minimális latin, valamint kínai nyelvet is is. Bár tizennyolc éves kora előtt keveset gyakorolta, de katonai főiskolán egészen ügyesen megtanult rajzolni, és mára már nem csak a műszaki rajzok vagy térképek készítésébe jeleskedik.

• Függelék:

Háború 1;Háború 2
Szenvedésés az oka.
Amit nem akarsz tudni....
Hősök és áldozatok
Felelősök

"Duty, Honor, Country" (kötelességtudat, becsület, hazaszeretet)

"Egy kadét nem lop, csal vagy hazudik, és nem viseli el azokat, akik igen."

"Ésszel kell győzni az erő felett."

"Ha harcolsz, ne kegyelmezz. Ha kegyelmezel, ne harcolj."

"Ne gondolj a Jövőre. Eleve elrendeltetett? Akkor mi van a szabadsággal, amit a születéseddel kapsz. "

az előtörténetedben szinte biztos vagyok, hogy nem háromszáz szó, de nem is ötszáz. mindent részletesen leírtál, néhol még túlságosan is. a karaktered egy szuperhős, komolyan mondom, az állam a padlót verte, amikor megláttam, hogy miket tud csinálni. félek, hogy az izomzata miatt az iskolában neki külön padot kell majd építtetni...
remélem, hogy nem fogsz semmilyen bajt sem keverni, és sikerül beilleszkednek. nyomás avit foglalni, és vedd uralmad alá a játékosteret!