Blake Easton

• 1984. október 19. • huszonnyolc • városlakó (mérnök) • Joel Kinnaman • i'm a normal person •

• ELŐTÖRTÉNET
Soha nem szoktam ennyire kiöltözni. Talán ennek is köszönhető, hogy még az utolsó előtti percben hoztam el az öltönyömet a tisztítóból és csak reménykedtem, hogy a legutóbbi alkalom óta nem változtam annyit, hogy ne legyen rám jó. Érdekes lett volna, ha úgy kell őt oltár elé kísérnem, hogy alig ér a bokáim a nadrág. De egyelőre még csak ott tartottam, hogy félig borotvahabos arccal bámultam a tükörképemet, és… Tudom, hogy sietnem kellett volna, és ez egy nagy nap, meg minden ilyesmi, ráadásul szinte alig volt időm, és már máris indulnom kellett volna, de én mégis csak álltam, és saját magamat bámultam. Nem azért, mert annyira szép látvány lettem volna, inkább csak fura belegondolni, hogy húsz éve egy egészen másik helyen néztem, egy teljesen más tükörbe, és az is ugyanez az ember volt. Sok dolog megváltozott azóta...

Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, aztán gyakorlott mozdulatokkal fejeztem be a borotválkozást. Szinte gépiesen öltözködtem fel – nadrág, ing, zakó -, húztam fel a kényelmetlen cipőt, és igazítottam meg a csokornyakkendőmet végül. Kifelé felkaptam a kulcsomat, újból a tükörbe pillantottam, és örömmel állapítottam meg, hogy tökéletesen állt rajtam az öltöny. Hála az égnek.

Eredetileg úgy volt, hogy felvesznek itt, és együtt megyünk, de ez végül bizonyos okok miatt elmaradt – nem is akartam tudni, hogy miért. Lett volna egy pár ötletem, hogy kinek volt köszönhető a dolog. De tulajdonképpen örültem is, hogy nem így alakult, mindig is jobban szerettem, ha én vezethetek, és a saját tempómban tudok intézni mindent. Szerencsére közel parkoltam a kocsimmal, bár egyáltalán nem tetszett, ahogy találtam. Stílusosabb lett volna úgy megérkezni, hogy ne egyből azokat a kérdéseket kapjam, hogy milyen bajba keveredtem. Már megint. Mert persze azt oda kell rakni, hogy mindenki biztos lehessen benne, hogy nem egyedüli eset. Pedig azok az idők, már régen elmúltak. Ráadásul most tényleg nem az én hibám volt, hogy belém jött…

Körülbelül tíz perc volt, amíg megérkeztem, de végig éreztem azt a kissé idióta vigyort az arcomon, ami egészen azóta ott csücsült, hogy eszembe jutott a tegnap estém. Esténk. Nem gondoltam volna, hogy abból a plüss malacból majd… Nos, igen. Azt hiszem, hogy nem éppen esküvőhöz illő gondolatokkal van tele a fejem.

Köszöntem pár ismerősnek, és barátnak, akikkel én is jóban voltam, aztán egy kis útbaigazítás után megtaláltam a testvéremet abban a kis helyiségben, ahol várakoznia kellett. Szerencsére nem látta a kocsimat, így csak a szokásos kérdés rohama azt éppen nem tartalmazta. Minden mást igen.

- Nyugi, minden rendben lesz – elmosolyodtam, és óvatosan átöleltem. Annyira… kicsi volt, és ott volt körülötte az a sok fehér dolog, és… - Gyönyörűen nézel ki, és minden tökéletes lesz – megszorítottam a kezét, és most nem mondtam el, hogy mennyire utálom azt az embert, akit választott, és hogy elhamarkodja, és később majd meg fogja bánni a döntését. Hallotta már tőlem elégszer, és nem akartam elrontani ezt a pillanatot. Ráadásul így is kicsit zavarban voltam, az ember nem minden nap kíséri oltárhoz a testvérét. – Büszkék lennének most rád – mondtam picit halkabban, és még egyszer elmosolyodtam. Még mondtam volna valamit, de ekkor szóltak, hogy egy perc múlva mi jövünk. Kinyújtottam felé a karomat, és a helyünkre vezettem őt, hogy amikor majd indul a zene, és nyílik az ajtó, akkor pontosan el tudjunk indulni. És csak reméltem, hogy minden pont olyan jól fog menni, mint a legutolsó próbán, kellemetlen lenne, ha mondjuk véletlenül rossz oldalra állnék utána, mert ugye ilyen előfordulhat.

Oh, egy esküvő *-* Nos, remélem a testvéred házassága jól fog alakulni, és nem fog megbánni semmit El vagy fogadva, irány foglalózni