• ELŐTÖRTÉNET
Mindig szerettem hallgatni „fiatalkorom” történetét így, hát arra gondoltam egy naplóba feljegyzem eddigi életem.
1991. 11. 06. Hosszúnak tűnő éjszaka fájdalommal, de még is nagy örömmel teli. Az egész család izgatottan várta érkezésem. Szőke-barna pici-nagy sírós-csendes?! Rengeteg kérdés tátongott a várakozók fejében. Mikor megszülettem édesanyám sírva vett karjai közé.
-Szia Hayley- Mondta remegő hangon anyukám. Állítólag nem sírtam, csendes nagy hajú baba voltam. Mikor kitoltak minket egy másik szobába, az idegesen ücsörgő családtagok ki nevetve ki sírva rohant oda hozzánk. Gratulációk sokasága, dicséretek fogattak minket.
Nem volt semmi baj az egészségemmel, így hát pár nap múlva haza is mehettünk. Állítások szerint nagyon eleven baba voltam, sokat nevettem mindig izegtem mozogtam. Ahogy cseperedtem egyre nagyobb lett a szám. Imádtam beszélni, akárhova mentünk szüleimmel én voltam a nagy beszédes és senkit sem hagytam szóhoz jutni. Persze pár évesen ez aranyos és bájos volt, de az én eseteben ez később is az volt. Mindenki csak egy kislányt látott bennem aki életvidám és beszédes. Olyan 13 éves koromban kezdtem visszahúzódóbb lenni. Sokan azt hitték valami baj van velem, de nem. Egyszerűen elkezdtem tervezgetni, álmodozni mégpedig azt, hogy orvos leszek, valamint korán kezdtem komolyodni. Senki sem gondolta volna, hogy a kis hiperaktív leányka nagyobbacska korában teljesen ellentettje lesz korábbi énjének. De hát nincs mit tenni, változnak az idők.
Rengeteget tanultam mindig kitűnő voltam, hisz már teljesen biztos voltam abban, hogy a gyógyászat az amit igazán szeretnék majd tanulni. Azt még nem tudtam azon belül milyen doktornéni leszek majd, ám ez is hamar megfogalmazódott bennem. Nyáron rengeteget kellett vigyázom kisebbekre. Remekül kitudtam jönni a picikkel. Egyik bébicsőszködésem alkalmából nagy baj történt, egy kisfiúnak légzőgörcse volt és nem tudtam mit kell tennem. Mentőt azonnal hívtam és sikerült megmenteni a kis Ed életét. Akkor döntöttem el, hogy gyerekorvos szeretnék lenni. Bár ennek az esetnek semmi köze nem volt gyermekkori betegségekhez mégis olyan hatással volt rám az egész, hogy így határoztam.
Eltelt két év, 2007-et írunk. 16 évesen még inkább csökkent a beszédességem. Nem tudom mire fogni, egyszerűen nem volt kivel kommunikáljak úgy igazán. A többieket a gimiben zavarták, hogy szeretnek a tanárok és, hogy színtiszta 5-ös voltam. A lányok féltékenyek voltak, mert sok fiú udvarolt nekem, és utáltak, azért is mert olyan szerencsétlen vagyok (mert még mindig), hogy nem veszem észre, ha közelednek felém. Én csak mosolyogtam, de nem tudtam mit várnának tőlem. Nem értek a férfiak nyelvén, talán nem is baj, de annyit tudhatnék mikor akar valaki többet puszta barátságnál. Bénaságomnak tudható be, nah meg annak, hogy mindenáron semmit sem akarok, hogy egyszer sem jártam senkivel. Ez úgy már lassan 18 évesen kezdett ciki lenni, de engem nem zavart. Eljött az az év mikor még mindig orvosi pálya után álmodozva megírtam a felvételit az egyetemre. Az a félév borzalmas volt. Korán keltem, későn feküdtem. Tanulás közben ettem, könyvel aludtam és a buszon is azt bújtam. A várakozás étkezési zavart okozott. Mintha a tanulni való lett volna a táplálékom csak azzal foglalkoztam. Ideges voltam, hogy felvesznek e az orvosira, s paráztam az év végi érettségitől. Azt mondták, ha csak egyszer elolvasnám az anyagot is ötösre vizsgáznék, de mondhatták ezt nekem én akkor is tanultam mint egy őrült. Bekövetkezett a félve várt vizsga. Emlékszem olyan fáradt még sosem voltam, mint az nap mikor bementem, hogy bizonyítsak a jó jegyekért. Előtte lévő napokon nem aludtam, de megérte. Kitűnő eredménnyel büszkélkedhettem. De az izgalom még itt nem ért végett, ugyanis az még rejtély volt számomra, hogy felvettek-e vagy sem. Eddig az érettségi miatt nem aludtam, most a levél várása miatt.
Június 20-án jött egy levél mely az egyetemtől jött. Egész család körbeült engem én pedig remegő kézzel felszabtam a levelet. Először nem mertem elolvasni a benne lévő papír tartalmát, majd mély levegőt véve elmerültem benne. Mindenki elhallgatott a lap kicsúszott ujjaim közül én dermedten néztem magam elé.
-Felvettek? Kicsim mond!- Idegesen kérdezte apám. De én nem feleltem semmit, csak hatalmas krokodil könnyek gördültek végig arcomon. Anya felkapta a lapot a földről, majd felsikítva átölelt.
-Gratulálok! Úristen Daniel, felvették!- Alig kaptam levegőt úgy szorítottak magukhoz örömükben. Hatalmas kő esett le a szívemről, de mintha sokkot kaptam volna, nem szóltam semmit csak sírtam mozdulatlanul. Életem legjobb pillanatában nem tudtam semmit tenni.
-Mi a baj Hays?-Vigasztalt anya. Felé fordultam szipogó hangon megszólaltam végre.
-Csak nem hiszem el!- Még jobban sírni kezdtem, de közben el is nevettem magam. Ohh..igen tisztán emlékszem minden egyes percre ami akkor történt. Hatalmas ünnepi vacsora következett este. Nem tudtam mire vélni, hogy ennyire nagy felhajtást tettek. Azt hittem ennél nagyobb izgalom már nem is várhat rám, de tévedtem. Egész nyári szünet kellemesen telt az utolsó hétig. Gyomorgörcsöm volt. Milyen lesz az iskola? Elég jó vagyok-e én oda? S még hasonló kérdések kavarogtak bennem. Majd eljött az első nap. Szeptember elseje. A hatalmas kovácsoltvas kapu előtt megtorpanva ámuldozva néztem a gyönyörű épületet. Nem mertem bemenni a kapun. Egyszer csak egy már oda járó diák jött mellém. Nagyon kedves lány volt, együtt mentünk be. Az, hogy nem egyedül kellett megtennem azt az egy lépést mellyel az iskola területére léptem nagy erőt adott. Később remek barátok is lettünk, rengeteget segített nekem az anyagokkal kapcsolatban. Az egyetemi évek nem éppen teltek zökkenőmentesen, de mindenben van valami nehézség nem igaz?
2013. A jelenhez érve furcsa, hogy mi minden történt anno velem. De minden okkal történik. Még mindig az egyetemre járok, s közben a helyi nagy kórházban vagyok gyakornok. Nagyon élvezem az egészet. Szeretek éjszakázni is, ha kell pedig mások utálják. Mindenki kedves és aranyos velem. Minden tökéletes az életemben, egy valami van ami még hiányzik, egy párkapcsolat. Nah de mindennek eljön az ideje, s míg nem kopogtat ajtómon a lovagom addig elvagyok az én macimmal. Igen 22 évesen még mindig plüssel alszom.