Phoenix Waxwing

• 1994/December/24 • 18 • foglalkozás: tanuló • play by: Aly Antorcha • I'm a lucky •

• ELŐTÖRTÉNET
Hali. A nevem Phoenix. És azt hiszem itt az ideje, hogy elmondjam az igazat.
Az anyukám valaha egy nagyon híres táncos nő volt, akinek tehetségét sokan elismerték, még az arrogáns felsőbb rétegek is. Szerepelt már az Angol királynő és az Egyesült Államok elnöke előtt is. Szép karrierje volt.
Apukámnak érzéke volt a zenéhez. Ha mondtál neki egy hangszert, akkor másnapra már mindent tudott róla és már játszani is tudott rajta. Persze eleinte nem volt tökéletes, de egy hét után mindegyiket játszi könnyedséggel szelídítette meg.
Egyszer csak találkoztak egy fellépésen Oklahomában. Igazi szerelem volt első látásra. Embertelen időkben randizgattak, mivel rengeteget dolgoztak mind a ketten. Aztán egyik ilyen éjféli randijukon apa megkérte anya kezét. Anya nemet mondott. Nem gondoltad volna mi?
Másnap a minden szalagcímen, hírekben ezt lehetett hallani: „Amanda Rolist felmondott egy férfi miatt!” Anya azért mondott nemet, mert elege volt abból, hogy titkolják a kapcsolatukat. Így apa is felmondott és végre valahára összeházasodtak.
Minden szép volt és jó volt. Anya gyerekeket tanított táncolni, apa pedig egy nívós zenei iskolában lett tanár. Aztán megszülettem én és a boldogságuk betetőzéseként. De mint tudjuk a tetőzés valaminek a végét jelenti és a vég nem mindig jó…
A szüleim tizenkét éves koromban autóbalesetet szenvedtek. Az apám meghalt, az anyám pedig tolószékbe került és soha többet nem táncolhat.
Hé! Nyugi nincs még vége.
Szépen lassan felcseperedtem, meg tanultam rengeteg hangszeren játszani, meg táncolni és énekelni is. Sok fellépésem volt a fél életemet a színpadon töltöttem. Apja lánya, mondja mindig anyám. Megható látni mennyire büszke rám.
Azt gondoltam, hogy ennél büszkébb már sose lesz, de egyik nap mikor hazajöttem sírva adott át nekem egy levelet, amiben az ált, hogy én vagyok az első, aki megkapta a „zenei tehetség” ösztöndíjat a Westburry egyetemre.
Ja, tudom. De nem akartam elmenni, elvégre is anyám segítségre a szorul a nap 24 órájában. De persze addig erősködött, mire meggyőzött. Nem volt nehéz feladat amúgy is nagyon szerettem volna elmenni.
Így történt, hogy elköltöztünk Londonba, fogadtunk egy ápolót és élem az életem nap-nap után. Hajnal négykor kelés, mielőtt elmegyek felkeltem anyát, felöltöztetem stb., megvárom, míg megjön az ápoló, kések az első órámról, suli után munka, utána pedig haza és alvás. Másnap pedig az egész kezdődik elölről. A hétvégéket meg végig dolgozom, úgyhogy nincs sok változatosság a napi rutinomban.
Ezért vagyok sokszor kialvatlan, morcos vagy barátságtalan. Hidd el, nem a te hibád, nincs ebben semmi személyes, csak nem bírom felszínes embereket. Ennyi.