Loreen Stafford

• 1986. március 12. • 27 • rendezvényszervező • lauren conrad • normal person •

• ELŐTÖRTÉNET
- kicsikém, siess már! el fogunk késni... - minden reggel ez megy. de egyszerűen nincs szívem hamarabb felkelteni, és hiába is tenném, csigalassúsággal készülne el. nem mintha így nem a leglassabban végezne el minden reggeli teendőt. idegesen forgatom az ujjamon jegygyűrűmet, hogy aztán rutinszerűen a csuklómra simuló órára pillantsak. még tíz perc a becsengetésig. anyám szerint ez csak a rossz nevelés miatt van, és azért, mert nincs mellette az apja. de biztos vagyok benne, ha mellette lenne, az lenne a baj. és így is van valaki, akit az apjának tekinthet.
- nate... - már éppen elő akarom venni a legszigorúbb hangomat, hogy odahívjam magamhoz az öt éves kisfiamat, amikor megpillantom az alvástól kócos fejét a konyhapult mellett. az iskolai egyenruhája össze-vissza áll, látszik, hogy gyorsan kapkodta magára. teljesen olyan mint én. csak én meg szoktam igazítani magamon a ruhámat. viszont amikor felpillant rám a nagy barna szemeivel, az apját látom benne.
azt az ember, akivel először csókolóztam, akinek először mondtam, hogy szeretem, és aki az első volt nekem. aki a cambridge-re ment egyetemre, és aki az egész távkapcsolatot javasolta. szerintem működött. ő az egészet másképp gondolta. olyan könnyű volt neki megcsalnia engem, mint leütni egy legyet. aztán visszajött londonba, és csak egy szavába került, hogy megbocsássak neki. mégis újra elhagyott. és itt hagyta nekem nate-et. nem bánom, hiszen ha nate nem lenne, talán soha nem ismerkedtem volna meg austinnal sem. aki most már a vőlegényem.
pislogok párat, ahogy az emlékek újra eltávolodnak, és a kisfiam kíváncsi szemeivel találom szemben magam. fogalmam sincs mit kérdezett. újra az órámra pillantok, miközben lehajolok hozzá, hogy megnézzem mennyi időnk van még. - máskor készülj el időben. holnap nem csinálom meg az uzsonnádat! - próbálok nagyon komolyan nézni rá, de tudja, hogy csak üres fenyegetőzés az egész. mindig ezt hajtogatom, mégsem tettem még meg. nincs szívem olyan szigorúnak lenni vele. - indulás, különben tényleg elkésünk. - még egyszer megigazítom az ingét, és az ajtó felé tolom. teljesen feleslegesen, hiszen csak hatalmas ásítások közepette battyog kifelé. megfogom az uzsonnás dobozát, amit természetesen a pulton felejtett, és indulok utána, felkapva még az ajtó mellől a saját táskámat. mi lenne vele nélkülem?

Jaj, de kis édi fiad van *-* Nem kell neki bébisintér? *-* Amúgy imádtam a példád, a kis Nate apja egy szemét, ne törődj a múlttal Irány foglalózni!