Gregory Vincent

• 1978. január 7. • 35 • városlakó (vezérigazgató) • play by: hugh dancy • i am a normal person •

• ELŐTÖRTÉNET
Kikapcsoltam a hangokat. Láttam, hogy mozog a szájuk, és szavakat formálnak… Szavakat, amiket szükséges lenne hallanom, ha képes szeretnék lenni arra, hogy eldöntsem szükségünk van-e erre a megbízásra. Hogy megfelelő lesz-e az a szín, amit ők javasolnak, hogy jó-e lesz abban a formában, amik szerintük tökéletes. Ültem ott, és pontosan tudtam, hogy az arcomon milyen érzelmek látszanak… Számukra üresek, semmilyenek. Aki azonban az én oldalamon ült, az pontosan tudta, hogy minden egyes rezdülésem jelent valamit, és minden apróság elképesztő fontosságú. Megnyaltam az ajkaimat, és kicsit félrebillentettem a fejemet, ahogy a beszélő férfitől kicsit jobbra pillantottam, és a társát mértem végig. Egészen biztos voltam, hogy több van közöttük, mint munkaviszony, látszott a nő tartásából, hiszen amint a férfi megmozdult, igazodott hozzá ő is, mintha mágnes vonzotta őket. Úgy látszott, hogy ők nem tanulnak mások eseteiből – sose keverd a munkát és a magánéletet.

Én bármikor, bármilyen munkát el tudtam volna intézni Gwennek, de soha nem akartam. A munkahely egy más környezet, és bármennyire is voltak iránta érzelmeim, nem tudtam volna elviselni, ha azon a helyen dolgozna, ahol én is. Tény, hogy rengetegszer utazok, és annak ellenére, hogy együtt lakunk, legtöbbször nem a saját ágyamban alszok, szóval lehet, hogy teljesen mindegy lett volna, hogy hol a munkahelye, de nem akartam, hogy pont annál a cégnél legyen, aminek én vagyok az igazgatója. Egyébként is volt annyi pénzem, hogy neki nem volt szükséges dolgoznia, de legalább ő sem unatkozott otthon egyedül, és amúgy is szerette annyira csinálni, hogy bejárjon minden nap. Ő tudja.

Halkan sóhajtottam, és ezek után szemmel láthatóan majdnem mindenki megmozdult a mi oldalunkon. A csapatomba csak olyanok kerülhetnek bele, akik a legjobbak, és elengedhetetlen, hogy megtanulják, hogy nálunk hogyan mennek a dolgok. Mivel mindennek meg van a maga jele, így pontosan tudták, hogy a sóhajtásomnak ez a fajtája azt jelenti, hogy elég a beszédből, dönteni fogok. Ugyan ezt a másik oldalon még nem érzékelték, az feltűnt neki, hogy nálunk hirtelen mindenki mozgolódni kezdett, és ha figyeltem volna arra, amit mond, akkor azt is észreveszem, hogy egyre összeszedetlenebb. Ez jó, szeretem látni, amikor zavarba jönnek.

- Nos… - szakítottam félbe éppen egy mondat közepén. Látni lehetett, ahogy az arcszíne lassan megváltozott, és bizonytalan pillantást küldött a nő felé. Tökéletes. – Nem képesek nagy mennyiséget előállítani, ráadásul azt hallottam, hogy a határidővel kapcsolatban is érték önöket kritikák… - kicsit félrebillentettem a fejemet, és pontosan tudtam, hogy elutasítóan, sőt, talán vádlón hangzik a hangom. Az arcuk színe megint egy leheletnyit megváltozott, ők is pontosan tudnák, hogy akár egy félmondattal tönkre tudnám őket tenni, ha akarnám. – Nálunk a hatékonyság a legfontosabb, ezért nem fogadok el olyan választ, hogy rossz a közlekedés, és nem ért ide az anyag – bólintottam egyet lassan, és jelenleg utáltam azt a bárgyú vigyort a fejükön, ami azért keletkezett, mert megpróbálták visszafojtani az örömüket. Ezért csinálom én? Hogy másokat boldoggá tegyek? Magamban a szemem forgattam, de kívülre továbbra is olyan hűvös maradtam, mint mindig. – Egyetlen apró hiba, és a szerződést azonnali hatállyal felbontjuk – felé nyújtottam a kezemet – a kézrázása gyenge, jellemtelen, ám a nőé… meglepően határozott, tetszett, bár ezt sem mutattam ki felé. Felálltam és kisétáltam a tárgyalóból, elég volt döntenem, a többit intézték az alkalmazottak… Ezért kellett nekem jó csapat, nincs szükségem amatőrökre.

Azt a mindenit, igazi vezéregyéniség. Kőkemény, akár a szikla, de biztosan meg lehet lágyítani azt a szívet Irány foglalózni!