SERAPHINA ROSE ASTAFIEW

• 1992. 05. 19. • 21 • városlakó • Aida Domenech • I'm the addicted one •

• Amikor magadra maradsz a sötétségben, ahol az őrületeden kívül nincsen semmid, mégis mit teszel? Amikor az elmédet elborítják az árnyak, hogy találod meg a kiutat? Ezeken gondolkodtam, miközben megálltam az egész falat takaró tükör előtt és lassan leengedtem a földre a vastag törölközőt, ami a testemet fedte. Lassan futtattam végig a tekintetem az üveglapról rám néző tükörképemen, a sápadt, sebekkel borított bőrömön, az alatta láthatóan kirajzolódó bordáimon, a hajamon, ami rendezetlen hullámokban hullott a vállamra, végül tekintetem megállapodott az arcomon, ami csupán régi árnyéka volt önmagamnak. Megijedtem. A szemeim alatt sötét karikák húzódtak, a szemöldököm el volt vágva, az ajkam is fel volt repedve, mintha nemrég verekedtem volna össze valakivel. Már csak a bőrömre száradt vér hiányzott…
Nagyot nyeltem, megráztam a fejem. Mégis, már túl késő volt. A tükörképem megváltozott, az egyébként méregzöld szemeimet láttam vörösben pompázni, a hajam is hasonló árnyalatban játszott, a plafonról pedig csöpögött a vér, majd lassan végigfolyt a vállamon, a kulcscsontomon, sötét meggyszínű nyomot hagyva maga után. Sűrű volt és fojtogató, úgy tapadt hozzám, mint egy második bőr. Eleinte még tetszett is a vér színe, az illata, a kellemesen meleg tapintása a kezemen, de mikor ez a látomás (pontosabban hallucináció) nem akart múlni, megrémültem. Nem egyszer előfordult már, hogy fura dolgokat láttam, amikor a megfáradt, labilis idegrendszerem feladta a harcot az elmémet uraló Sötétséggel, de egy hallucinációm sem volt még ennyire éles, ennyire kézzel fogható. Egyre reálisabbá vált ez az egész, szinte már éreztem a rettegés és a vér szagát, ahogy keveredett a fürdőszoba fülledt, párás levegőjével.
A vízió változott, a vér eltűnt, helyette árnyak jelentek meg, akik karmos mancsaikkal felém nyúltak, próbálták kitépni a szívem a bordáim mögül, hogy véget vessenek az agyonkínzott testem szenvedésének… De abban a pillanatban hátratántorodtam, az árnyak szétfoszlottak, meztelen hátam a jeges csempének ütközött. Zihálva próbáltam oxigénhez juttatni a tüdőm, de a testem nem engedelmeskedett nekem; az izmaim feladták ezt a harcot, a földre zuhantam, a fájdalom belehasított a térdembe, teljesen lefagyasztott.
- Menjetek el, hagyjatok… – Suttogtam magam elé, miközben lassan kúsztam be a sarokba, ujjaim vakon keresték a földre dobott ruháimat, amiknek a zsebében ott rejtőzött a megváltás, a szabadság az árnyaktól és a hallucinációktól. Szükségem volt rá, hol volt, akartam, most azonnal, rögtön…
Kezem végre rátalált a farmeromra és egyből a zsebébe vándorolt, ahol a megváltásom, az egyetlen segítőm rejtőzött. Remegő ujjaim a vékony pengére kulcsolódtak, nem törődve azzal, hogy a bőrömbe vág; torkomból hisztérikus sikoly szakadt fel, a könnyeimtől szinte nem láttam semmit, összemosódtak a szemeim előtt az amúgy sem túl kontrasztos színek és formák. Vettem egy mély levegőt és végighúztam a pengét az alkaromon, a csuklómtól felfelé, az erek mentén. A vérem lassan folyt végig a kezemen és csöpögött a padló piszkosfehér csempéjére, apró tócsákat létesítve rajta, amik lassan összefolytak, egy hatalmassá válva. Az utolsó dolog, amire emlékszem, az a lakótársam hangja… Aztán elragadott a sötétség.