Tobias Fitzgerald

• 1990.03.09• 23 • tanuló•nico tortorella • prince •

• ELŐTÖRTÉNET

Katt. Az öngyújtóm egy pillanat alatt végzi el a feladatát és meggyújtja a füves cigit. Három-négy mély szippantás után jó sokáig bent tartom a tüdőmben az émelyítő füstöt és hagyom, hogy átjárja a testem.

A család szégyene vagy, Tobias.

Halálos csönd telepedett a játszótérre, aminek kimondottan örülök. Semmi kedven sincs az emberekhez, egyedül a képzeletem szülte kis lényekkel vagyok hajlandó beszélni. Még a képzeletbeli barátomat, Eugenet is elküldtem. Gondolkoznom kell. Azon, hogy hogyan jutottam el idáig és miért nem érzek egy szemernyi megbánást sem.

Soha többet nem akarlak látni ebben a házban.

Elnyúlok a beton pingpong asztalon és azon vagyok, hogy megkeressem a Göncöl-szekeret. Még egyszer sem találtam meg, és ahányszor csak valaki megmutatta nekem, úgy tettem mintha meg tudnám különböztetni az összes többi csillagtól, azt a párat. Emlékszem, hogy az öcsém ilyenkor mindig hosszas előadást tartott az asztrológiáról, amikor épp a tóparton söröztünk. Valami belehasít az egyik mellkasomban levő szervembe és fáj.

Mindenről, ami az elsőszülöttet megilleti ezennel lemondhatsz.

Nem is olyan csodálatos dolog egy nemesi család tagjának lenni. Még akkor sem, ha igazából nem is egy nemesnek született vérvonalról van szó, hiszen a Fitzgeraldok egészen a tizennyolcadik századik csak földet kapáló parasztok voltak, aztán egyszer csak az egyik öregember gondolt egy merészet és csinált valamit, amit még mindig nem tudtam megjegyezni – látom magam előtt Kevin arcát, ahogy fontoskodva elmeséli a család pontos történetét  - és voilá, a király nemesi rangot adott neki sőt, hogy ne járjon a szája még egy hercegséget is kapott. És a tündérmese itt véget is ér.

Menj és ne is gyere vissza.

Valami megmozdul a mellettem levő bokorban, de jelen pillanatban elértem azt az állapotot, amikor mindent leszarok. Valami tejútrendszerben lehetek, mert könnyűnek érzem magam mint a pille és fehérség vesz körül. Habár nem tudhatom milyen a tejútrendszer. Majd megkérdezem Kevint. Ő mindent tud.

Ezt akartad, nem?

Nem akartam elsőszülött lenni. Nem akartam herceg lenni. És most, egyetlen egy papírral meg is kaptam mindazt, amiért harcoltam az elmúlt húsz évben. Egyedül azt bánom, hogy az öcsémet egyedül hagytam. Valószínűleg sosem fog megbocsátani, de talán ha minden egyes bejegyzését likeolom a facebookon, akkor megenyhül a szíve. Vagy nem. De reménykedni még szabad.

Ülőhelyzetbe tornázom magam, majd az előttem magasodó épületre szegezem a tekintetem. Az egyetlen dolog, ami arra emlékeztet, hogy  herceg vagyok, az az, hogy a Westburrybe fogok járni. A többi puccos kékvérű közé, akik nem tudják, hogy ki vagyok és mit akarok. Akik előtt akárki lehetek. És az is leszek. Mindennap más.

Még valaki, aki nem bírja a családi felhajtást *-* De a fű azért elég durva, inkább fektetnéd jó dolgokba az energiádat. De amúgy el vagy fogadva, irány foglalózni