Cecile de Ville

• 1994. május 18. • 19. • tanuló • Nastya Kusakina • I'm a princess •

• ELŐTÖRTÉNET
Andalító szólam. Halk, lágy, de mégis erőteljes.
Fejem a vállára hajtom, tekintetem ködös, a távolba réved, mégsem koncentrálhatnék jobban a fiúra, aki a karjaiban tartja törékeny testemet - és vele együtt lelkemet, még ha nem is sejti. Mozart Esz-dúr szerenád művére táncolunk, teljes összhangban, mintha életünk minden egyes pillanatában ezt tettük volna. Elhúzódok tőle, a távolság nem túl nagy, éppen akkora, hogy karjaimat a nyaka köré tudjam fonni. Ujjaimmal apró köröket kezdek rajzolni a finom bőrre, ajkaim pedig mosolyra húzódnak, ahogyan tekintetem az arcára vándorol. Felmérem. Az enyhén kócos hajtincsek, a bozontos sötét szemöldökök, a mélyen ülő szempár, melyben a vágy tüze lángol, és az ajak, melyre egyre jobban vágyakozom. Mind-mind tetszetősek számomra, és bizony, mindre óhajtozok. Annyira, hogy a testem, és a lelkem fájdul meg bele, és érte, minden egyes porcikájáért. Soha sem éreztem ily vágyat senki, és semmi iránt sem, és lám, mégsem múlik el, nem enyhül, ellenkezőleg, elhatalmasodik felettem, nem hagy nyugodni. Lassan túlnő rajtam. Félő, hogy egy idő után már nem tudok ellenállni neki, rávetem magam, hogy megkaparinthassam őt.
Ujjaim végigsimítanak a borostás arcon, át a homlokon, majd megnyugvást találnak a szétnyíló ajkakon. Két test közeledik egymáshoz, a lelkek viszont már összefonódtak - örökre -, nincs mit tenni, és még ha lehetne is, egyikőnk sem akarná. Hiszen érződik a másik iránt táplált vágy az érintésen, és fel lehet fedezni a szüntelen csillogást a felek íriszeiben. Mondd, kell-e ennél több, vagy mindez éppen elég?
Nem ismerem őt, mégis vágyom rá. Hogy is van ez? Olyan bonyolult az egész. Nem is tűnhet könnyűnek, a szerelem soha sem az.
Pillantásom találkozik az övével, fejem előremozdul, ahogyan az övé is, mintha egy pillantás mindent elmondana, ajkaink egyre határozottabban közelednek egymás felé, mígnem egy örökké tartó pillanatban összeforrnak - megízlelve egymást. És az édes mérget. A szerelmet.
Felpattannak a szemeim. A levegőt kapkodom, zilálok, a testem, és a lelkem egyaránt reszket. Hevesen dobogó szívemre szorítom a tenyerem - érzem, az álmom erőteljesen hatott rám. A gondolataim összekuszálódnak, én pedig megpróbálom kibogozni azokat. Egy valamit szeretnék tudni. De azt nagyon. A nevét. A fiúét, akivel minden áldott éjjel álmodni merek. A fiúét, aki nem sétálhat el úgy a folyosón, hogy ne pillantson rám. A fiúét, aki - a tudtán kívül - birtokba vette a lelkem. És a szívem. Örökre.

Azt a mindenit :O Te aztán tudsz fogalmazni, majdnem belekönnyeztem ebbe a romantikus jelenetbe. Kár, hogy csak egy álom volt :/ Irány foglalózni, aztán mehetsz játszani