Sosem tudhatod, mikor romlik el minden. Mikor omlik össze a világ, ami felépítettél magadnak. Mikor rombolja le valaki az álmaidat, mikor taposnak el, mikor bántanak, mikor fogja valaki azt hinni, ő mindenben jobb nálad. Nem tudhatod, a szüleid mikor hagynak magadra, hogy milyen emberek fognak felnevelni. Nem tudhatod, hogy milyen ember lesz belőled. Nem tudhatod, hogy kibe fogsz beleszeretni, hogy ki fog viszont szeretni, hogy kit fogsz gyűlölni, és ki fog téged gyűlölni. Nem tudhatod, hogy kiért leszel majd képes bármire, s hogy lesz-e a valaki, aki érted bármire képes. Az életet különféleképpen lehet felfogni. Fel lehet fogni egy játékként, amiben már akkor eldől, hogy vesztesz, mikor beszállsz. Fel lehet fogni egy harcnak, amit meg kell nyerned. De így is, úgy is vesztesz. Minden, maiért küzdöttél egy idő után butaságnak fog tűnni. Ami egykoron fontos volt, nem lesz más, csak egy szürke, jelentéktelen folt a múltadban. Menny, és pokol? Senki nem tudhatja, léteznek-e valójában. De egy biztos; földi létünk nem lehet olyan, mint maga a pokol, de nem is lehet olyan, mint a mennyország. Mert jó és rossz kéz a kézben járnak. Azt hisszük, különböznek, pedig nem. Ha valami jó történik, valami rossz is fog. Lehet, hogy nem azonnal, de fog.
Öt éves voltam, mikor árvaházba kerültem. Apám rákban meghalt, a biológiai anyám pedig úgy döntött, eldob magától, mert a halott férjére emlékeztetem. Két éven át egyik nevelőszülőtől  a másikhoz kerültem. Nem volt semmim, csak egy plüss mackóm, amit mindenhova magammal vittem. Hét évesen fogadott örökbe a Burns család. Volt már egy fiúk, aki abban az időben 12 éves volt. Nem igazán jöttem ki vele. Fiú létére a mániája volt, hogy engem piszkált. Fenn hordta az orrát, mintha legalábbis különb lenne nálam. Mintha egy felsőbbrendű élőlény lenne.
Sosem voltam egy beszédes típus. Mindenről volt véleményem, de sosem mondtam el. Visszahúzódtam, nem jártam el otthonról, mint mások, csak tanultam. Ha nem volt muszáj, ki sem mozdultam  a szobámból olyankor, mikor más is otthon volt. Folyton a könyveimet bújtam, nem számított, hogy az éppen tankkönyv, vagy egy regény, amit már századszorra olvasok, mégsem unom meg. Minden vágyam volt, hogy végre eljöhessek a házból, ahol életem nagy részét töltöttem. Hogy végre kilépjek a bátyám árnyékából, és megmutathassam, hogy igenis több vagyok egy csendes kislánynál. S, hogy erre Westburry volt-e a megfelelő lehetőség, nem kétséges. A szüleim hihetetlenül büszkék voltak rám, Matthew pedig fel tudott volna robbanni.  Akármilyen érett ember lett belőle, engem nem bír elviselni. Jól tudom, hogy a terrorizálásom általa nem ért véget, mindössze megszűnt egy kis időre.
Szerencsés vagyok, hogy megkaptam az ösztöndíjat, bár de lehet, hogy nem lesznek kellemesek az itt eltöltött évek. De sosem hittem a pletykáknak, így ide sem érkeztem előítéletekkel. Ki tudja, talán ismét láthatatlan leszek mindenkinek.