little russian babydoll || Dimitrij × Oliver

Tárgy: little russian babydoll || Dimitrij × Oliver Kedd Aug. 27, 2013 8:36 pm

Dimitrij × Oliver

Újabb célpontot kaptam. Őszintén, fogalmam sincs, miért is élek ennek a munkának... lehetnék normális ügyvéd is, mint ahogy az az adatlapomon fel van tüntetve. Isteni pörész, aki a nadrágot is leperelteti az emberről, ha úgy tartja kedve.
Ehhez képest pincékben feszítek, mint pók a lucernásban, hogy kiéljem sötét hajlamaimat, egyébiránt pedig nem is igazán az én szakmai területem a csavaros észjárás. Elég annyiban megcsillogtatnom a tudásomat, hogy a klienseimet pár szép szóval becsalhassam a hálómba.
Szakad az eső. Felhunyorgok az égre, majd megtörlöm az arcomat. Durcás gőggel fúrom a zsebembe a kezeimet, kicsit megrázom a csípőmet, hogy a laza nadrágom korca mögött helyre csusszanhasson a pisztolyom, amit a különleges vendégemnek tartogatok.
A megrendelője névtelenül adta le a kérvényt, név, kor, beállítottság, súly, magasság – et cetera. A képe alapján nem tűnik valami jó kisfiúnak, akit pusztán pár ijesztő szóval le lehet fegyverezni. Őérte küzdeni kell. A zsánerem.
Mindig is az a típusú fejvadász voltam, aki imádja a felhajtást, a tiltakozást és az ellenszegülést, és szinte sosem ejtettem el olyan prédát, aki legalább egy nyikkanással ne hacacárézott volna. Imádtam nézni, ahogy a pupillájuk veszedelmesen kitágul, mikor megpillantják a kést a kezemben, és odavoltam azért a pillanatért, mikor tudatosult bennük, hogy egyszer s mindenkorra elvesztek – és ez kiült az arcukra. Mikor eljött az a momentum, mikor teszteltem rajtuk a fegyveremet, és a tűrőképességük határát feszegettem, élvezettel hallgattam, ahogy anyu, apu, nővérke, hugika, bátyuska, öcsike után sikoltoztak, és csak nagy nehezen jutott el az agyukig, hogy nekik márpedig csengettek. Itt és most, ebben a szent pillanatban.
Magabiztosan lavírozva kerülök ki egy részeg járókelőt, aki épp az előző pillanatban döntött úgy, hogy karatemozdulatokkal beveti a sétabotját velem szemben.
Mielőtt fejbe csaphatna a bottal, elhajolok, és egy ügyes mozdulattal a hátára vágok, hogy térdre zuhanjon. A méltatlankodó kiáltással, morgással mit sem törődve indulok tovább, keresgélve azt a bizonyos oroszt, akit a gondjaimra bíztak.
Törje meg lelkileg, Hemington! Azt akarom, hogy sírva fakadjon, és miután végzett ezzel, megölheti, adta az utasítást a férfi, aki az oroszt a kezemre adta.
Vajon mivel tehette be ennyire a kiskaput? Megdöntötte a nőjét, esetleg az öccsét/bátyját? Nocsak. Megfújta a családi vagyont? Megpróbálta kilökni a főnököt a foteljából, és a helyére akart ülni? Érdekes variációk, de a férfi arcát elnézve, ilyenekre nem vetemedne. Az arckaraktere olyan stílusra vall, amitől a hideg futkos le s föl a hátamon, és a karomon visszafelé áll a szőr.

A gőgös, hidegen kék szemeitől bennem reked a levegő ugyan, de nem lenne képes meggyőzni annak érdekében, hogy csak úgy hagyjam elsétálni, minden karcolás nélkül, csak úgy. Ahhoz pedáloznia kéne, még a túlvilágon is. Mire akárcsak megfordulnia a fejemben, hogy megkegyelmezzek neki, már nem dobogna a szíve.
Leülök az egyik kávézó előtt helyet foglaló padra, a bokáimat keresztezem, és kinyújtóztatom a lábaimat. Elégedetten sóhajtok, ahogy megroppannak a csontjaim, és az ízületek helyrekattannak. A fejemre csúsztatom a fejhallgatót, ami eddig a nyakamban trónolt, és a hatás kedvéért bekapcsolok valami zenét, hogy ne keltsek feltűnést.
Kicsit lejjebb húzom a felcsúszott felsőmet a derekamnál, hogy eltakarhassam a kikandikáló fegyvert. A cső hidegen simul a bőrömhöz, amitől libabőrös leszek.
A zene dohogó ritmusa végiglüktet az agyamon, és csak a szerencsén múlik, hogy nem vétem el a jövendőbeli áldozatomat. Amint elsuhan előttem, kivárom a szokásos öt másodperces stopot, majd felpattanok, hogy utána eredhessek.
Laza lötyögésre váltok, a kezeim a zsebembe süllyednek, és egészen egy sikátor bejáratáig kísérem a célszemélyt, a tömegbe olvadva, akár egy tökéletes orgyilkos. Tisztára Assassin’s Creed feelingem van.
Sosem szoktam tévedni a helyszín megválasztásának terén. Mindig tökéletesen választok, és a megfelelő pillanatban csapok le. Most sincs máshogy: a közelébe surranok, és hátrakulcsolom a karjait, a fejhallgató a nyakamba csúszik a hirtelen mozdulattól.
A sikátor felé húzom őt, nem érzékelve tiltakozását – ha egyáltalán tiltakozik, amit nem kétlek –, és a sikátor falának nyomom, a csípőmmel sakkban tartva őt.
- Szervusz, oroszkám – vigyorodom el, és rászorítok a kezeire, a falhoz szegezve a csuklóit.
• 641, na... Embarassed

, NOTES: na csövi. Razz

•

Dimitrij & Oliver

Nothing stops the madness turning, haunting, yearning pull the trigger
You should have known, The price of evil,
And it hurts to know that you belong here
It's your fucking nightmare, While your nightmare comes to life.

S zerintem egészen átlagosnak mondható a munkám…
Na jó, ez nem teljesen fedi a valóságot, ugyanis nem minden ember büszkélkedhet azzal, hogy tökéletes kivitelezésű ékszereket készít és mindemellett lelkeket ment. Igen, én vagyok az angyal a mennyekből, aki próbálkozik az amúgy bűnös lelkek megtérítésével. Egy kibaszott szolga vagyok szárnyak nélkül, és őszintén szólva mostanság már egyre inkább belefáradtam a segítő szerepébe. Meguntam, hogy állandóan csak a problémás eseteket kapom, hogy örökké tépnem kell a számat azért, mert a kis börtönből szabadult hülyegyerekek hozzám, az én felügyeletem alatt vannak közmunkára ítélve. Oké, nem gáz, örömmel elnézem a narancssárga egyenruhájukat, csak egyszerűen nem bírom, hogy mindig baromságot csinálnak, és nagyrészt én tartom a hátam mindenért. Komolyan, minap még meg is fenyegettek azért, mert egy taknyos kis kölyöknek leüvöltöttem a fejét! De most tényleg! Az anyja nem tanította meg viselkedni? Nem mondta el neki, hogy az utcán járkáló nénit nem hugyozzuk le, pláne akkor, ha már szerencsétlen olyan beteg, hogy járókerettel közlekedhet csak? Vagy az én értékrendem lett túlzottan visszamaradott a mai fiatalsághoz, vagy egyszerűen túlzottan agyon kellene verni pár fiatalkorút, hogy az agyuk megvilágosodjon! Tudom, nem szép dolog így gondolni, hiszen szociális munkás vagyok, és mint olyan, az elsők között tanultam meg azt, hogy a deviáns viselkedést nagyrészt a szülői viselkedésnek, vagy épp a nevelés elmaradásának köszönhető.
Itt szinte mindenkinek van valami baja, flúgja. Csodálkozom, hogy van még normális gyerek és felnőtt ebben az országban. Mindenki csak kereszteket cipel, és sajnos olyan nehezek ezek, melyektől az ember képtelen szabadulni. Hogy honnan tudom mindezt? Nos, tapasztalatból!

Kortyolok még egy utolsót a kávémból, majd így, a kellemesen kesernyés íz eltűntetése végett, rágyújtok egy cigarettára is. A nikotinszálat egy laza mozdulattal csúsztatom ajkaim közé, majd szinte már túlfeszülve a rengeteg idegtől harapok rá arra, és pattintom el a fogaimmal az aprócska kapszulát, amely egy másodperc alatt mentolossá változtatja. Mélyet szippantok a számomra mindennél édesebb füstből, majd a kávém maradékát még a pohárban lévő kanállal elkavarom, és az asztal szélére tolom. Soha nem iszom meg az utolsó kortyot, még akkor sem, ha tudom, hogy nem járnék úgy, mint a kollégiumi éveimben. Nem lenne a szám tele zaccal, csak finom ízzel… de hát a megszokás nagy úr.
Vetek egy pillantást az órámra, majd elhúzom a számat az idő múlását látva. Már elég későre jár, kezd sötétedni, és ha ez még nem lenne elegendő, az eső is eleredt. Összehúzom a szemöldököm, és mélázom azon, hogy talán hívnom kellene egy taxit, azonban valamiért inkább lemondok róla.
Elnyomom a csikkemet, a hamutál alá pénzt csúsztatok, majd felhajtom a zakóm gallérját és lassú léptekkel elindulok az otthonom felé. Nem olyan régen költöztem másik lakásba, ehhez már kert is tartozik. Nem egy kifejezett tökéletesség, de nekem megfelel. A belvárosban van, mégis csendes, mire vágyhat még ennél többre az ember? Én nem akarok mást, csak a saját életemet, úgy ahogy én elképzelem azt…
Behúzom a nyakamat, és minden egyes lépésemnél megszámolom az előttem lévő macskaköveket. Nem kifejezetten sietek, még csak az sem hat meg, hogy idegen cipősarkak koppanását hallom az apró köveken. Totálisan meg vagyok győződve arról, hogy körülöttem mindenki száraz helyre rohan – de persze ennek ellenkezőjéről hamar meggyőznek…

Vasmarkok kulcsolódnak a csuklóm köré, majd mikor nem igazán bírok mozdulni, kissé megdermedek. Még mindig a fülemben cseng a reggeli fenyegetés, miszerint: MA MEGHALOK!, és úgy néz ki, eljött a pillanat! Szemem óriásira tágul, íriszem szinte már elnyeli a körülöttem lévő valóságot. Minden porcikám megmerevedik, ám képtelen vagyok arra, hogy ellenkezzek. Helyette inkább összeszorítom a számat, és tűrök. Tűröm, hogy az idegen egyszerűen csak hátratekerje a kezemet és pont úgy vezessen maga előtt, mint egy mocskos és nyomorult rabot, akit épp most ítéltek el rablásért.
Egy sikátor felé vonszol, én pedig pont olyan gyorsan szedem a lábamat, ahogy ő akarja, egészen addig, mígnem fel nem kenődök a sötét sikátor egyik legeldugottabb és legnedvesebb falára. Arcom a vizes kőhöz simul, orromat átjárja a rohadó, penészedő ház illata, és valószínűleg ez örök időkre az emlékezetembe vésődök majd. Undorodva emelem el kissé az arcomat, majd megérzem a lábaim közé lépő masszív és erős férfitestet, mely egyrészről talán kissé izgató, másrészről viszont daccal tölt el. Már csak azért sem fogom magam könnyen adni! Ezek után én nem fogok könyörögni az életemért, még akkor sem, ha tudom ezt várja! Vájja ki a szemem, vágja fel a hasam, nem érdekel! Tőlem akár a szívem is kitépheti, akkor sem fogok könyörögni. A régi, gyenge kisfiút már jó pár évvel ezelőtt kiirtottam magamból! Aki maradt, az egy túlélő, és ezen senki kedvéért nem fogok változtatni!
- Nocsak! Egyből tegeződünk? Vagy nálad így néz ki egy laza kis ismerkedés? – szólok be az idegennek. Egyelőre még nyerő helyzetben van, azonban lehet a végére a kocka meg fog fordulni és én kerülök felülre. Már alig várom… !

Dimitrij × Oliver

Soha életemben nem tévedtem még az áldozataimmal kapcsolatban. Mindig helyesen megítélem a sakkban tartásukat, kitapogatom a gyenge pontjukat, és azt megragadva sikerül megtörnöm az elszántságukat. Hihetik magukat bármennyire tökösnek – nemtől függetlenül – velem szemben, de szinte sose tudják elkerülni a sorsukat. Ha egyszer a gépezet beindul, nincs visszaút. Menthetetlenül elsüllyednek, és nem fognak tudni visszakapaszkodni, mert utánuk nyúlok, és lenyomom a fejüket a víz alá. Megfulladnak, és a drága, gyönyörű buborékokban gyöngyöző oxigén elszökik a tüdejükből. Nem tudják pótolni. A kezeim közt halnak meg, vergődve, csapkodva, és az utolsó erőszikrájukig sikoltoznak. Könyörtelen volnék talán? A fejvadászat megköveteli. Nem lehetek tutyi-mutyi alak, aki visszariad azért, mert a kliense rávillant két szép gyönyörű szemet. Nem esem bele még egyszer abba a hibába, hogy közel engedtem valakit magamhoz; valaki olyasvalakit, aki később ellenem fordult, mert megtudta, mi vagyok. Megkíméltem ugyan az életét, és ezt azzal honorálta, hogy meg akart ölni. Egy ostoba liba, aki csak sikoltozni tudott, értelmes szavakat kinyögni már nem. Azt hitte, belészerettem, azért lebzseltem körülötte naphosszat.
A szokásait ellenőriztem, mindent az agyamba véstem, hogy akkor mindent tudjak, mikor majd elkapom. Talán tápláltam iránta valamiféle… érzéseket, de nem olyan mélyeket, mint amilyeneket ő hitt. Azt hitte, szerelmes lettem, és épp ezért rákérdezett. Tisztán emlékszem a válaszra.
Azt hiszed, téged mindenki meg akar dugni, mert szőke és csontváz vagy? Kicsit megsértődött. Az arcomon lévő egyik heg az ő körmétől származik. A pofonnál feltépte a húsomat, és a kiserkedő vért az én ruhámmal törölte le. Nem varrattam össze, mert nem ajánlatos ilyenekkel orvoshoz mennem. Kényelmetlen kérdéseket tesznek fel, és ha megtalálják az ál-személyazonosságomat, mehetek a hűvösre. Ami, mint tudniillik, nem az én fajtámnak való. Hiába tanultam meg tökéletesen rejtőzködni… de ha bekerülök a kóterbe, ott nem lesz hová bújnom. A föld alól is előkaparnak, és az fix, hogy az első megerőszakolás után hetekig úgy fogok járni, mint akit alaposan megrugdostak.
A fejhallgatómból bömböl a zene, és megnyugtatóan masszírozza a kulcscsontomat. Az orosz nyakába hajolok, a füléhez, és halkan így suttogok:

- Így ismerkedem. – Elvigyorodom, rántok egyet a csuklóján, majd elengedem. Elhitetem vele, hogy minden rendben lesz. Nekem az ilyenek mennek. Nála is be fog válni. Milyen mesét adjak be neki? Együtt jártunk egyetemre? Nem… ékszerész. Ebből kell kiindulnom. Ha most költök valami hihetetlen történetet, a hét végére tálcán kínálhatom a buksiját a megrendelőnek.
Csak azért kell hétvégéig várnia, mert addig én játszogatok a prédával. Megfogom a felsőjének vállrészét, és elhúzom a faltól.
- Sajnálom, ha megijesztettem – váltok át könnyed, barátságos hangnemre, és aggódást mímelve végignézek rajta, közben hathatósan rögzítem testének minden porcikáját a tekintetemmel. – Minden rendben? – kérdezem, majd beharapom az alsó ajkamat.
Álnév, álnév, álnév… mindegy, ráérek ezekkel. Mese. Mivel kapcsolatban keressem? Kérjek a feleségemnek ékszert? Van feleségem? Jé… a gyűrűmet pedig elhagytam, mi? Vagy belöktem a kesztyűtartóba, mert épp csalogatni támadt kedvem. Jó vicc, ha-ha!
- Maga ékszerész, ugye? – kérdezem, félrebiccentem a fejemet, majd megfogom a karját, és szelíd mozdulattal kivezetem a sikátorból. Zsebkendőt veszek elő, és odanyújtom neki, hogy letörölhesse a mocskot az arcáról.
- Ha tényleg az, márpedig az – folytatom – , akkor szeretnék leadni egy megrendelést. – Szégyenkező vigyort villantok rá, és zavaromban megvakarom a tarkómat. Mitévő legyek? Igyekszem minél meggyőzőbbre sikeredni, és hát… az emberek naivak manapság. Talán sikerül is elhitetnem vele, ki is vagyok én.
Megrázom a fejem, mint aki révületből ébredt, majd a kezemet nyújtom felé, elmosolyodva.
- James Crowley, és sajnálom az előbbit – mondom, a szégyen kínos kis mosolyát felvarázsolva az arcomra.
Ne beszélj sokat, ne beszélj sokat, ne beszélj sokat! A végén gyanút fog, hogy valamit kendőzni próbálok. Kínosan gyorsan le tudják vágni az emberek a mentegetőzésből a témát, hála a rengeteg CSI sorozatból. Vagy a Hazudj, ha tudsz című sorozatból. Az mondjuk, egészen baráti. Még nekem is tetszik. Az a szerencsém, hogy hihetően tudok hazudni. Szinte már betegesen hihető hazugságokat találok ki, egyszerű kis szavakból, és másodpercek alatt összerakok egy komplett történetet, amit mások elhisznek. Talán érthetek hozzá.
Megigazgatom az ingem gallérját, és torkot köszörülök.
- Amiért így bántam magával, meghívom egy kávéra – biccentek a legközelebbi kávézó felé, annak reményében, hogy ezzel megvásárolom a bizalmát. Sokaknál ez beválik.
• 672, na... Embarassed

, NOTES: ehh... xD•

Dimitrij & Oliver

Nothing stops the madness turning, haunting, yearning pull the trigger
You should have known, The price of evil,
And it hurts to know that you belong here
It's your fucking nightmare, While your nightmare comes to life.

A hatalmas kezek egyszerűen csak a csuklóm köré fonódnak, majd egy orbitális nagy lökéssel döntenek neki a büdös, ázott, penészes falnak. A környék nem épp tökéletes, szerintem itt szoktak a csövesek nemi életet élni, én pedig inkább bele sem merek gondolni abba, hogy milyet. Na, nem mintha foglalkoztatna mások nemi élete, egyszerűen csak, ha szétnézek nem bírok mást magam elé képzelni, csak a görnyedő, csont sovány testeket, melyek ha máshogy nem is, hát így juttatják önmagukat egy kis boldogsághoz. Fejemet leszegem, majd a lábam mellett a sarokban, koszos, eltaposott ruhadarabot fedezek fel, alighanem a „lakás” tulajdonosa is errefelé lehet valamerre. Egy pillanatig átfut az agyamon a feltételezés, hogy talán hamar vissza is fog jönni ide, és félreérthetetlen kettősünk látványa megrémíti majd annyira, hogy egy kis pénzért talán a segítségemre siet. Mivel azonban a telő másodpercek nem hoznak az irányunkba idegen embereket, kezdek letenni arról, hogy megússzam a dolgot anélkül, hogy a hasamat felszakítsák egy éles késsel.
Térdével szétlöki a lábam, majd teste az enyémhez nyomódik. Ha ez egy másmilyen felállás lenne, határozottan úgy érezném, hogy valami másra pályázik, és nem a pénzemre. Túl intim, és azért, hogy kinyírjon, nem kellene ennyire az aurámon taposnia. Bár biztos embere válogatja, én jobb szeretem megtartani a három lépést mindenkitől. Mert először is kissé nehezen kommunikálok és ismerkedem. A barátkozás nem épp az erős oldalam, és amúgy is - itt jön képbe a második ok - imádok jéghegy lenni, aki mások számára hideg és kifürkészhetetlen.
Egyre közelebb merészkedik hozzám, ahogy a kezem tartja mentolos lehelete megcsiklandozza a fülem mellett lévő tincseket. Kérdésemre csak gúnyosan válaszol, nekem pedig automatikusan kinyílik a bicska a zsebemben… már persze a nem létező.

Elereszt, végre!
Mondjuk nem is értem, hogy mi a fasz volt ez akkor, ha még csak pénz sem kell neki. Komótosan megfordulok, letakarítom a zakómat a ráragadt sártól, majd a kezemet is hogy mégis normálisabban nézzek ki. Mikor mentegetőzni kezd, az egyik szemöldököm a magasba szalad, majd az arcom izmai csak úgy tikkelni kezdenek. Most tényleg, azt hiszi hülye vagyok? Szórakozást keresni menjen máshoz, én ugyan tutira nem vagyok az ő ékszerésze. Sőt! Az sem, akit ő keres. Ilyen emberrel én nem üzletelek. Menjen a bús picsába.
- Persze, igazán tökéletesen érzem magam, a kedvem is csodás, mert épp az előbb nyomtak a falhoz. – morgom félhangosan.
- Véletlen? Akkor a keze nem a maga keze volt, vagy mi? És azt sem értem, hogy hogyan ránthat be valakit véletlenül, és miért nyom a falhoz egy idegent, szintén véletlenül. Esetleg valami magyarázat erre? - teszem fel a költői kérdést, és igazából nem is vagyok kíváncsi a magyarázatára. Ha esetleg elkezdené, akkor én csak egy legyintéssel hátat fordítok neki. Nincs kedvem jópofizni vele, és nem akarok sem kommunikálni sem semmit. Csak haza akarok menni, lemosni magamról a koszt, amit miatta szedtem össze, és végre túlesni ezen a nyomorult napon, aminek már régen véget kellett volna vetnem egy kiadós alvással.
- Aha, üdvözlöm, Joseph Baker, és nem vagyok ékszerész! Valakivel összekever, igazán sajnálom! – mondom, majd kelletlenül megszorítom a kezét, melyet felém nyújt. Egyáltalán nem mosolyodom el, nem akarok mosolyogni! Még mindig baromira unszimpatikus és egyértelmű, hogy nem fogok a saját nevemen bemutatkozni. Nem hiányzik, hogy esetleg egy őrült rám tapadjon, hogy kövessen és ki tudja még miket csináljon. És különben is honnan a fenéből tudja, hogy én ki vagyok? Talán csak nem követ engem már egy ideje? Vajon figyel? Lehet hogy tényleg rám küldték?
A kérdések egyre csak feltolulnak az agyamban, és én önkéntelenül is a szemébe bámulok. Lélektükreinek kéksége magába szippant, és most először nézem meg az arcát, melyet beszélgetésünk alkalmával még csak nem is láttam. Fel sem tűnt, hogy mennyire levegőnek néztem, és hogy mennyire kiignoráltam a környezetemből. Futó pillantást veszek enyhén borostás arcára, magas és határozott termetére, majd tetszésem jeleként elhúzom a számat mintha csak fintorognék. Igazából határozottan a zsánerem lenne, ha olyan 5 évvel fiatalabb lennék. Akkor még imádtam a rosszfiúkat, azokat, akik tudták használni az erejüket és a férfiúi mivoltukat. Mostanában már eléggé lenyugodtam, ám hazudnék, ha azt állítanám nem hoznak lázba ezek az igazán férfias férfiak.
- Kössz, nem kell, épp azelőtt ittam, mielőtt „ismerkedni” kezdett! – mondom, és még csak véletlenül sem tegezem le, nehogy azt higgye, most olyan jó barátok lehetünk.
- Most pedig, ha megbocsát, magára hagyom. Keresse csak tovább az ékszerészét… - adok neki egy jó tanácsot, majd sietős lépekkel próbálok kimenni a sikátorból. Lépteimet azonban megszakítom. Megtorpanok, majd visszafordulok az előbb megismert férfihoz.
- Ó! Valamit elfelejtettem! – suttogom, majd egy hatalmas lendülettel az öklömet az arcába mártom, csak hogy érezze a törődést, meg azt, hogy én meg így ismerkedem!

Dimitrij × Oliver

Igazából nem tudom, miért is választottam ezt a szakmát. Talán az élvezet, ahogy látom őket megtörni lelkileg? A tudat, hogy a szívük miattam ver hevesebben félelmükben, és a pupillájuk a duplájára tágul, ahogy az adrenalin gyorsabban száguld az ereikben, pumpálja a legnagyobb izom az egész testükben, és nem tudnak ellenem mit tenni, és csak vergődnek, és csak szenvednek, és csak sikoltoznak.
Talán ez nyújt nekem megnyugvást ebben a rohanó világban – amikor leülök az asztalomhoz, előveszem a kést, és letisztítom róla a vért, a mellkasomról lesöprök egy apró ruhacafatot, amit vér és nyál borít, és lehetetlennek tartom azt, hogy beteljek a látványával. Gusztustalan vagyok? Talán. De igazából nem érdekel. Inkább leszek keménykezű férfi, mint egy sírós kisfiú, aki szeretetért könyörög olyan embereknek, akiket még csak nem is ismer. A szeretet számomra már csak egy üres szó ebben az egész kibaszott univerzumban, mert nem érzem már azt a horderót, amit kisorsoltak arra a főnévre. Rohadtul nem vágyom már arra, hogy babusgassanak, hiszen nem tudok már érezni. Egy gépesített katona lettem, akit mások vére működtet, mint a gépolaj. Szánalmasan kiégett a lelkem, és nekem már csak ez jó.
Ezt a férfit is csupán azért ölöm meg, mert jó summát kínáltak érte. Nem érzek szánalmat, megbánást, gyávaságot – pusztán a tömény arroganciát, a gőgöt, és azt, ahogy feltolul bennem az az élvezet, amit akkor érzek, ha tudom, hogy a prédám az enyém lesz. Ha eljátszogathatok vele. Nem érzem már fontosnak azt, hogy megkíméljek másokat, pusztán azért, mert gyarló emberek, akik nem is tudják, hogy valójában mi célból léteznek ebben a rothadó világban.
Oliver, állítsd le magad!
Egészen közel simulok az áldozathoz, a nyakához hajolok, és könnyedén elvigyorodom.
Majd mikor elengedem, a vigyor szánalmasan szégyenkező mosollyá válik, és amikor a férfikliens felkapja a vizet, ismét vigyorrá torzul, ami semmi jót nem ígér.
- Ne lihegje túl a dolgot, uram. Bepárásodik a szeme – kottyantom közbe heves szóáradatába, majd zsebre tett kezekkel hallgatom végig további áriáját. Minek ekkora hűhót csinálni? Addig örüljön, míg nem heréltem ki hirtelen felindulásból, mert túlságosan is nagy mocsokkal járna, ha a lábai közé lőnék.
Felvonom a szemöldökömet, ahogy látom, mennyire fortyog benne a düh. Persze, számítanom kellett rá, mert miért ne? Ez a tipikus velejárója egy temperamentumos embernek, és szinte már el sem tudom képzelni a vadászatot rendes balhé nélkül.
Szinte szomjazom arra, hogy szócsatázhassak, kiabálhassak vele dühömben, mert gyakorlatilag az alkotórészemmé vált az akciózás. Mintha a vérembe ivódott volna.
Összefonom a karjaimat a mellkasomon, miután elengedte a kezemet, jelezve, hogy elzárkózom bősz keménykedése elől. Felőlem aztán felborzolhatja a tollait a drága, nem fog meghatni.
Nem az igazi nevén mutatkozott be, ami nálam egy jó pont. Ha hazudni akar, hát hazudjon; mindent tudok róla, a vércsoportjától kezdve a súlyáig, bár, hiába említettem korábban, a beállítottsága még nem tiszta számomra. Nagyon nem.

Szusszanok egyet, majd szólásra nyitom a számat – hogy aztán be is csukjam.
- Ha ennyire haragszik rám, miért áll le velem pofázni? – kérdezem. – Éppenséggel itt is hagyhatna, uram, ahogy az szinte megszokott Londonban. – A város nevét különös műgonddal ejtem ki, szinte ízlelve a betűket, a hangokat, és jólesően megborzongok.
Az a hely, ahol én úgy megszedtem magam, hogy fölösleges mellékállásokban dolgoznom. Ha akarom, kihagyok két megbízást, és még akkor sem esek el a kajától. Felvitte az Isten a dolgomat, tény és való.
- Minden jót, Mr. Baker! – intek neki, ahogy hátat fordít, és elindul arra, amerre nem akartam vonszolni őt. Én is épp elfordulnék, hogy elmehessek, elbújhassak előle, majd a házáig kövessem, mikor ismét megszólal.
Gyanútlanul fordulok felé, az arcom merő kérdőjel, amikor csattan az ökle az orromon.
Fájdalmasan felordítok, és leszegem a fejemet, laza terpeszbe vágom a lábaimat, és dühödten nézek a bakancsom orrára. A pisztoly csöve szinte izzik a derekamnál, vérre szomjazva, dühösen lüktetve, akár egy élő vadállat.
Az orromra szorítom a kezemet, megtapogatva, eltört-e. A tenyerem szempillantás alatt megtelik vérrel, és az irtózatos fájdalom fehér izzása kigyúl a fejemben.
Mielőtt az orosz elindulna, vagy bármit is csinálhatna, elrántom a kezemet az arcomtól, ökölbe rándulnak az ujjaim, és meglendítem. Egy remek parasztlengőssel az állába robbantom a kezemet, a lendület erejét beleiktatva, és a lábammal is belesegítek. A hasába rúgok, hogy hátrébb tántorítsam őt, és a következő mozdulatommal már a pisztolyt szegezem rá, az ujjam a kakason, és halkan kattintva a vassal, kibiztosítom a fegyvert.
- Ne mozduljon, Mr. Aslanov – sziszegem ingerülten, és szabad kezemmel újból letörlöm a vért az orromról és a felső ajkamról.
Az emberek körülöttünk félve, némán hátrálnak el. Valahol egy gyerek felsír, mire az anyja csitítgatni kezdi, és az utca szempillantások alatt kiürül. Csupán egyetlen ember van, aki tárcsázza a zsarukat, vagy akárki mást. Rászegezem a pisztolyt.
- Ha jót akar, ne hívjon senkit – a stílusom gengszteri, és ha most egy filmforgatáson volnék, simán elröhögném az egész jelenetet – de mivel nem ott vagyok, hát komor maradok, és kicsit feljebb húzom a fejhallgatót a nyakamban, hogy a tányér eltakarja a profilomat.
Senki nem ismerhet fel, mert nekem lőttek.
Visszaviszem a pisztoly csövét a prédám arcára, és komoran így szólok:
- Ha nem üt meg, most nem így állna a helyzet, uram. – Ha nem üt meg, most nem gazdagodott volna egy hatalmas, durva zúzódással, és nem rúgom hasba a bakancsommal, ami ráadásul acélbetétes, így dupla az élvezet. Kicsit feljebb húzom a fegyvert, és szélesítek a terpeszen. A fejhallgatóból dühös énekszólamok foszlányai szűrődnek ki, tükrözve jelenlegi hangulatomat.
Mr. Aslanov igazán felidegesített, és ha így folytatja, ki találom lyuggatni azt a csinos pofiját.
• 892, na... Embarassed

, NOTES: ehh... xD•

Dimitrij & Oliver

Nothing stops the madness turning, haunting, yearning pull the trigger
You should have known, The price of evil,
And it hurts to know that you belong here
It's your fucking nightmare, While your nightmare comes to life.

- E setleg lehet arról szó, hogy megengedi mit is tehetek? Ha ki akarom nyilvánítani a véleményem, akkor megteszem! Mint ahogy maga is csak úgy nekinyomott a falnak, holott teljes mértékig szükségtelen volt! Pláne, hogy állítólag valamit szeretne, mert ez aztán igazán bölcs gondolat volt! … - szűröm a fogaim között, és nem, egyáltalán nem rejtem véka alá, hogy mennyire felhúzott. Sőt! Ha lehet valamit hatványozni, nos, akkor azt Ő meg is teszi! Lenéző stílus, pökhendi viselkedés és idiotizmus. Komolyan nem értem, az ilyen egyedek egyáltalán hogy a viharban maradnak életben? Mert lehet hogy ezt így eljátszotta velem, de egyszer lesz valaki, aki bizony beveri a képét annyira, hogy át fogja gondolni a tetteinek következményét! És milyen jó lenne, ha az a valaki én lennék!
Igazából végig sem gondolom, hogy mit is teszek. Csak úgy megfordulok és egy baromi nagyot verek az arcába. Nem vagyok kifejezetten verekedős típus, az azonban világos, hogy van bennem annyi ideg, hogy az ütésem nem kicsi lesz. Az eredmény is megszületik, felszakítom az arcát. Véres kezével az orrát tapogatja, majd rögvest nekem ront. Hogy miért is kellett ezt csinálnom? Hát csak nem hagyhattam, hogy megússza büntetlenül! Ha én is kapok? Leszarom, nem érdekel! Jobban foglalkoztat, hogy szereztem neki pár kellemetlen percet!
Természetesen az egészet visszakapom. Arcom fájdalmasan sajogni kezd, amint találkozik az öklével, és van egy olyan érzésem, hogy az egyik hátsó fogam is meglazult az ütéstől. Ahogy hátrébb tántorodom, csak megrázom kicsit a fejemet, majd már csak annyira van időm, hogy kissé összegörnyedjek és megfeszítsem a hasizmomat, hogy bakancsos lába ne okozzon olyan fájdalmat, amitől lábra sem bírnék állni. Megtántorodom, bőröm forró az ütés és rúgás helyén. A szám feldagadt a duplájára, és már tudom, hogy emiatt tutira nem fogok bemenni dolgozni. Rajtam nem fog röhögni a sok kis csicska, aki képtelen a normális viselkedésre. Rosszallóan ráncolom a homlokomat, és persze szédelgek, miközben ő előveszi a pisztolyát…
Tudtam! Annyira tudtam, hogy valami nem oké a fickóval!
Kezemet magam mellett nyugtatom, miközben a tömeg körülöttünk lassan eloszlik. A rendőrségnek persze senki nem szól, hiszen mit érdekli őket, hogy egy ártatlan kinyírnak. Megvonom a vállam, majd köpök egyet. A véres nyál a cipője előtt landol, kár hogy nem találtam el a bakancsát, bár gondolom, ezt kifejezetten azért hordja, mert ennek már mindegy. Az azért érdekelne, hogy miért is akar kinyírni, és hogy vajon elás- e valahol, és ültet e felém egy hatalmas rózsabokrot…. igazán szép gesztus lenne, sőt! Határozottan igényelném!
- Ó, nem fogok! Nem sűrűn rohangálok a zsarukhoz! És ha már ilyen baráti eszmecserét folytatunk, akkor talán rendesen is bemutatkozhatna! Ha már az én nevemmel tisztában van…gondolom nem valódi, amit mondott… - mondom még mindig kimértem. Közben tekintetemet végigfuttatom az arcán. Az orra feldagadt, kék lélektükrei vadul villognak. Haja kócos az ütések erejétől, valahogy már elveszítette a jólfésültségét, ám akárhogy is nézem daliás termetét, széles vállát, erőszakot sugárzó megjelenését, valahogy vonzónak találom.
Nagyot sóhajtok, egy pillanatra lehunyom a szememet és a kezemmel masszírozni kezdem a halántékomat. Rendesen lüktetni kezdett a fejem. Nem csak az ütés miatt vagyok rosszul… magamtól is kezdek kiborulni, hiszen nem igazán fér most bele az életembe, hogy bármilyen vonzalmat is tápláljak valaki iránt… vagy legalább is nem egy ilyen bonyolultnak tűnő, és erőszakos fickó iránt. Hiszen az én szexuális életem elég sok mindenben különbözik az emberek nagy részétől…
Nem bírom a kellemes légyottokat, a romantikus nyáladzsást… helyette viszont imádom az olyan eszközök használatát, ami biztosítja számomra az uralmat, a dominanciát. A fájdalomtól sem rettenek el, hiszen bizonyos határok között jó dolog a szenvedés… csak ehhez olyan fél kell. Többek között ezért is döntöttem el még fiatalon, hogy ha egy mód van rá, lemondok a túlzottan férfias és karakán fickókról. Nem tesz jót, mikor nem hagyják magukat, és mikor meg akarják mutatni, hogy már pedig ők is villamosok… csak épp nem csengetnek!
- Á, szerintem meg lett volna valami más, ami miatt rám lehetett volna fogni azt a fegyvert! Nos, mi is a bűnöm? Csak hogy tisztában legyek vele mielőtt hazamegyek letusolni magamról a vért… - kérdezem, majd ha megkapom a magam válaszát, simán hátat fordítok neki.
- Na jön, vagy mi lesz? Hiszen nem hagyhat magamra, és ha jól hallom rendőrautó közeledik… - tartom fel az ujjam, majd ha kicsit figyel, hallhatja is a szirénák vijjogását. Közben elindulok, majd pár lépés után várakozón fordulok vissza felé.
- Rád is rád fér egy zuhany, tiszta vér az arcod… na haladjunk, nincs kedvem a zsaruknak magyarázni! – toporgok kissé sürgetve.
- Főzök kávét is … csak emeld már meg a segged… - vigyorodom el, majd elindulok, és remélem hogy jön utánam. A közös verekedés után már szerintem életre szóló barátságot kötöttünk. Ha nem nyír ki, majd én megteszem, miután kikötöztem…

Dimitrij × Oliver

A francba is. Tudtam, hogy ezt nem kellett volna. A tervek szerint kellett volna haladnom, kloroform, meg minden... de nem. Nem igazán hallgattam a józan eszemre, ami lássuk be: elég régen volt már, tekintve azt, hogy leginkább a túlélési ösztöneimre hallgattam. Szörnyen rosszul fog elsülni ez az egész, érzem. Eleve abból indulok ki, hogy a prédám nem úgy reagált, ahogy az illenék. A normális emberek határozottan nem húznak be egy hozzám hasonló, marcona férfinak. Márpedig Mr. Aslanov pontosan ezt tette. Olyan erővel húzott be nekem, hogy kishíján eltört az orrom, és a drága vérem patakzani kezdett. A büdös francba! Legalább nincs nála kés. Nem akarom szétlőni a csini pofiját. Alig várom, hogy kicsit... átszabjam, új szájat vágjak neki, és talán közelebbről is megszemlélhessem az íriszeit. Talán az illendőnél közelebbről.
Szerintem hiba volt az előző áriáját kihagynom. De nem tudtam mit válaszolni arra, hogy miért is nyomtam a falhoz. Csak... mert csak. Női érvek, jaj de jó. Igazából tényleg nem tudtam, mit is mondhatnék rá, mert úgysem hallgatná meg. Legyintene, és határozott léptekkel kimasírozna a mondandóm kellős közepén a képből. Ezért is ignoráltam azt a kis tirádáját. Talán, lehet, hogy jobb is.
Elfintorodom. Mi a franc folyik itt? Miért nem ölöm meg? Kiszolgáltatott. Tökéletesen kiszolgáltatott. Mit érezhetek? Szánalom? Könyörület? Áh, ezek közül egyik sem. Valójában fogalmam sincs arról, miért nem ölöm meg. Talán gyávaság, nem? Ó, Istenem, aki a Mennyekben trónolsz egy kibaszott nagy vécén, mondd meg, kérlek, mondd meg: mégis mi ez? Nem tudom megölni Dimitrij Aslanov nevű prédámat, mert... mert gyáva, kis nyusszancs vagyok.
A fegyver megremeg a kezemben. Újra és újra felteszem magamban a kérdést: mi a franc van? Nem értem. Összezavarodtam. Dimitrij... eh, nem értem.
A fickó meglehetősen bátor. Nagyon jól tudja, hogy az élete veszélyben forog, hiszen nem mindennapi látvány az, ha pisztolyt nyomnak a képébe, ölési célzattal. Nem is értem, hogy őrizheti meg a hidegvérét ilyen helyzetekben. A rendes, normális értékrendekkel rendelkező emberek már réges-régen sikítoznának a pániktól, Mr. Aslanov pedig hősiesen nyugodt marad, márpedig nem is akárhogyan. Még a véremet is szívja, ritka idegesítő módon, ami egyre inkább kezd kényelmetlenné válni, így, hosszú távon. Ó, a rohadt életbe!
Magamban folyamatosan káromkodom minden általam ismert nyelven, és ha így folytatom, estig abba sem hagyom. Mutatkozzak be? Komolyan azt kéri, hogy mutatkozzak be a rendes nevemen? Ám legyen.

- Oliver Hemington – bököm ki hosszas hallgatás után, és vállat vonok. – Kettőn áll a vásár, Mr. Aslanov. Maga sem mondta el az eredeti nevét. – Cinkos mosolyt villantok rá, de az orromból csordogáló vérrel mit sem törődve. Tény és való: a porcok ijesztően reccsentek, mikor az ökle találkozott a szaglószervemmel, és ezt aligha fogom megköszönni, ahogy a bakancsom elé köpött nyál- és vércsomagot sem. Az a szerencséje, hogy nem a lábbeli orrán landolt, mert az fix, hogy az övét szilánkosra rúgtam volna érte.
Leeresztem a fegyvert, hiszen láthatólag nem igazán érdekli őt a jelenléte. Megvonom a vállamat, és életbiztossá teszem a pisztolyt. A derekamnál a nadrágba csúsztatom, kényesen ráhajtom az ingemet.
- Remélem, tudja, hogy kik a rosszakarói. Kezdhet számolni, hiszen az egyik ilyen felkért engem a maga levadászására – elvigyorodom. Összedörzsölöm a tenyereimet, akárha ármánykodnék, holott csak a vért próbálom lemorzsolni róluk.
Az orrom lehetetlenül lüktet, de mégis van bennem annyi lélekjelenlét, hogy ne hagyjam kiülni az érzéseket az arcomra. Mérhetetlenül lüktet, gyilkosan fáj, és ha nem tudnék uralkodni az arcizmaimon, két perc után lelepleződtem volna.
Letörlöm az újabb adag vért az orrom alól, és a nadrágomba dörgölöm a kézfejemet.
Hátat fordít nekem. Ugyan már, ez most a tüntetés, bogaram? Neheze fogod zsebretenni azt, amit kieszközöltél magadnak a hirtelen magánakcióddal. Nem fogsz annak örülni, ha én ennél is jobban megnyilvánulok. Nagyon nem.
Feltartja az ujját, mire hallgatózni kezdek. Bakker... ki tárcsázta őket? A francba! Ilyenkor sajnálom azt, hogy nem kapucnis pulóverben létezem. Az idióta ingmániámat lassan le kellene vetkőznöm.
Cifrán elkáromkodom magam.
- Nem mozdulok el maga mellől – jelentem ki, bár egyelőre nem mozdulok. A fejhallgatómat még feljebb húzom, hogy a fél profilomat eltakarja, mégis úgy fordítom a fejemet, hogy a bolti kamerák ne vehessék fel az arcomat. Szerencsére gyakorlott vagyok már ebben, így aligha lephetnek meg engem a zsaruk.
- Máris tegeződünk... Dimitrij? – vonom fel a szemöldökömet, és viszonzom a vigyorát. Tudom, mit akar. Azt hiszi, legyőzhet a hazai pályán. Azt hiszi, azért, mert a lakására csal, már képes lesz engem leteperni, kétvállra fektetni. Hát, ahhoz sok szerencsét kell kívánnom, mert nem fog neki sikerülni. Ha rajtam múlik, nem hagyom.
Felzárkózom mellé, és a farmerom farzsebeibe süllyesztem a kezeimet, tenyérrel kifelé, stílusosan kidugva a hüvelykujjaimat. A fejhallgatómból rekedt nő füstös hangja szűrődik, agresszívan ostromolva füleimet.
- A kávé mindig jót tesz az idegeimnek – jegyzem meg, lepillantva véráztatta pólómra. A szétnyitott ing alól kikandikál a lustán bodorodó „I’m a cannibal’ felirat, a betűk körül apró, néhol kövérebb vércseppek pöttyözik, mintha direkte csepegtettem volna rá, a hatás kedvéért.
- Remélem, tudod, hogy nem fogsz tudni engem leteríteni – sziszegem neki oda, ahogy közelebb lépek hozzá, a vállunk egymáshoz simul, mint a nagy haveroké, nekem pedig felborzolódik a tarkómon a haj. Finoman szólva ideges vagyok.
• 833, na... Embarassed

, NOTES: ehh... xD•

Dimitrij & Oliver

Nothing stops the madness turning, haunting, yearning pull the trigger
You should have known, The price of evil,
And it hurts to know that you belong here
It's your fucking nightmare, While your nightmare comes to life.

S zinte látom az arcán, hogy mennyire megviseli a hozzáállásom. Nem szokott ő hozzá ahhoz, hogy az emberek fellázadnak. Vagyis, inkább azt nem veszi be a gyomra, hogy van valaki, aki simán beveri az orrát, mert nem szimpatikus. Hát nem nagyon törte magát azért, hogy esetleg kedveljem. És nem is értem, hogy ha már az embereket riogatja, akkor soha senki nem ütötte meg? Mindenki csak behúzta a nyakát és menekülőre fogta? Hol van az emberekben valahol mélyen létező túlélő ösztön? Ennyire közel állnánk ahhoz, hogy fajunk kihaljon? Szánalmas!
- Üdv, Oliver! Dimitrij vagyok! – köszöntöm, majd mutatkozom be én is, mindezt egy köpéssel megspékelve. A vöröslő nyál a lába előtt landol, én pedig egy féloldalas mosollyal végignézem –természetesen elégedetten – ahogy a szája megrándul, és ahogy a homlokán barázdák keletkeznek. Miért érzem azt, hogy számára sokat jelent a bakancsa, és hogy kapnék egy baromi nagy sallert, ha eltaláltam volna? Hihetetlen a ragaszkodása! Gyermekien édes!
Ha nem fájna a gyomrom a rúgástól, most hangosan felröhögnék, azonban próbálom magam visszafogni. Kicsit fáj a légvétel, és ha nem muszáj, inkább csak vicsorognék, hogy ne kelljen megrázni a belső szerveimet. Nem tudom mimet rúgta szét, de az biztos, hogy valószínűleg nem csak egy fogamnak fogok búcsút inteni.
- Miért mondtam volna? Hiszen rám másztál! Azok után, csak nem gondolod, hogy nem próbálkozom be egy ilyennel…?! – kérdezem mosolyogva, majd végignézem, ahogy végre elteszi a fegyverét. Már éppen ideje volt, úgyis kezdtem unni, hogy azzal a szarral mutogat rám. Az istenekre, még a végén elsütötte volna és pont szerencsétlenül…
- Rosszakarók? Hát a világ tele van ellenségekkel… vagy éppen barátokkal. Kicsi a kettő közötti különbség. – mondom, majd egy pár másodpercre lehunyom a szemem. Az arcom fele egyik pillanatról a másikra lezsibbad, majd elönt a fájdalom. Érzem, ahogy dagad a fejem, és most már egyre biztosabb, hogy az a fog ki akar onnan szabadulni. Nyelek egyet kínkeservesen, majd mikor megkérdezi, hogy akkor már tegeződünk, csak bólogatok, mert a beszéd túlzottan fájdalmas.
- Nyugi, én nem vagyok erőszakos típus! – mondom, majd próbálok vigyorogni, ám a feldagadt szám miatt csak egy groteszk vicsorszerűre futja. Ha tudná, hogy valójában azért bírom ezeket a dolgokat… lehet nem andalogna velem ilyen nagy örömmel.
- Itt lakom a közelben, ne izgulj! Kávé is lesz, hogy kisimuljanak az idegszálaid! – felelem, majd sietős léptekkel elindulok. Nekem nincs kapucnim, sőt semmim se, amivel eltakarhatnám magam, így hát marad a rohanás. Nem igazán vágyom arra, hogy a rendőrökkel keljen beszélgetnem, bár szinte mindet ismerem. A munkámnak hála, na meg a piti kiskorú bűnözők miatt elég sokat találkozunk, ám még az ismerősöknek sem bírnám kimagyarázni a feldagadt fejemet, meg hogy miért is vérzek, azt meg mégúgy sem hogy miért lohol a nyomomban egy kannibálos pólós, amúgy szintén véres férfi. Mint akik kinyírtak valakit és a tetthelyről sietnek el…. hurrá!
Sötét sikátorokban rohanunk, és megteszek pár kerülőt is, csak azért, hogy a legbiztosabban elérjünk a lakásomig. Kicsit meglököm a kaput, hogy bejussunk, mert szorul, majd a hátsó bejárathoz vezetem újdonsült barátomat, és tárom előtte szélesre az ajtót, hogy csak utána. Ha végre bemegy, rögvest felkapcsolom a lámpát és immár szemügyre veheti a modern bútorokkal berendezett amerikai konyhás nappalit, a bárpultot, a kellemes fa illatot árasztó bárszékeket, a hatalmas hűtőt és a kapszulás kávéfőzőt. Gyorsan beledobok egy kapszulát, alá tolok két bögrét, majd gyorsan lefőzök mindkettőnknek egy-egy adag kávét. A gőzölgő finomságot elé tolom, majd mielőtt még belekortyolhatnék, ledobom a zakómat, és kigombolom az ingemet. Sietős mozdulattal veszem le magamról, míg már csak egy atlétában és nadrágban parádézok, majd nyúlok is a fagyasztóban található jég után, melyet az ingembe csavarok.
- Baromira fáj ám! Legközelebb ne a fogamra célozz… inkább az orrom legyen a nyerő.. – mondom, majd adok neki is jeget, hogy nyugodtan hüljön, ha szüksége van rá.
- Szóval ki akar kinyírni?

Dimitrij × Oliver

É rzem, ahogy a düh éledezni kezd bennem, mocsárként bugyog a bensőmben, és ha nem rakok magamra féket, kitörök, akár a vulkán. Meg fogom őt ölni, könyörtelenül fújva el életének lángját, és annyi ideje sem lesz, hogy kinyögje: hökk.
Mi a bajom? Talán az, hogy képtelen vagyok vele végezni. Azt a fennkölt arckifejezést nézem, amit felöltött, és képtelen vagyok elszakítani a pillantásomat az övéről. Szinte már kényelmetlennek érzem a szemkontaktust, de mégsem nézek félre, nem kezdek el hirtelen érdekesnek találni egyetlen zugot sem London belvárosában, és az orrom tesz róla, hogy ne feledkezzem el róla. Mikor már azt hinném, végre abbahagyta a lüktetést, elemi erővel kezd bele, mintha begyújtották volna a rakétákat, berobbant volna egy lőporos raktár – viszont annyi vigasztal, hogy neki legalább annyira fáj, mint nekem, ha nem jobban. Tettem róla, hogy neki jobban fájjon, hiszen, ha jól céloztam, pont az állkapcsát találtam el. Ha erősebben rúgok, biztos vagyok benne, hogy több fogát is kicsapom a helyéről. A gyomrát viszont eltévesztettem. Hasba akartam rúgni, helyette pár centivel följebb érte el a lábam, és azt hiszem, ettől még jobban fog szenvedni. Nem mondom, hogy sajnálom őt, de bűntudatom van, amiért így elbántam vele… várj. Mi? Nem. Nincs bűntudatom! Nem is lesz. Soha. Mit jelent az, hogy bűntudat? Nem tudom. Jé, nem tudom!
- Valld be, hogy élvezted – nevetek fel rosszindulatúan, és újfent megtörlöm az orromat, és halkan szipogok, akár egy síró kisfiú. A szemeimbe ugyan nem szöktek könnyek, de az érzés megvan. Ég, lüktet, tombol az orrom, épp ezért van már olyan érzésem, mintha ki akarnák szakítani a helyéről; mintha valaki belekapaszkodott volna az orrcimpáimba, hogy letépje az arcomból. Ökölbe szorítom a kezeimet, miután elraktam a fegyvert, és összefonom a karjaimat a mellkasomon, az ajkaimat pedig vonallá préselem.
- Belőlem is lehet barát… egy kis fűszerrel – szinte dorombolok, miközben kiejtem a szavakat a számon, belül viszont hideg vagyok, akár a jégcsap. Csak nem fog nekem most filozófiaórát tartani? Könyörgöm, akkor jelentkezem már inkább a Westburryre a sok kis drogos suhanc közé.

Figyelem, ahogy lehunyja a szemeit. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán el fog ájulni, de aztán eszembe jut, hogy talán… fáj a feje. Roppantul fáj a feje. Vagy támadni készül, s most gyűjti össze az erejét hozzá. Ahogy végignézek az egész testén, megállapítom izmos mivoltát. Ha ezekkel az izmokkal rám támad, kétséges a verekedés kimenetele – még az is előfordulhat, hogy otthagyom a fogamat, és talán a legközelebbi kórházban varrnak minket össze. Vagy őt esetleg kisminkelik a temetéséhez. Bármi megtörténhet. Bármi. Bármi. Bármi.
Nem hagyom, hogy felidegesítsen, nem hagyom, hogy manipuláljon. Tudom, hogy ezzel az apró gesztussal, amit talán vigyornak akart mutatni, de a végén vicsor lett belőle, engem akar provokálni. A szemöldököm a homlokom közepéig szalad, vagy még magasabbra is, és ujjaim türelmetlen dobolásba kezdenek az oldalamon, ahogy összefontam a karjaimat a mellkasomon.
- Ki sem nézem belőled, már ne is haragudj – jelentem ki nyeglén, erősen lódítva a dolgon. Nem nézem ki belőle? Erős túlzás. Az imént ütött meg annyira, hogy esélyesen eltört az orrom, és most azt állítja, hogy nem erőszakos? – Sőt – teszem hozzá – , ami azt illeti, kifejezetten szelíd báránynak látlak. – A hangomból kicseng akaratom ellenére az irónia. Mélyen elátkozom magam, amiért kimutattam az érzelmeimet, s megpróbálok hidegséget, szenvtelenséget erőltetni magamra. Reményeim szerint tökéletesen steril arccal nézek az oroszra, aki pillanatról pillanatra szimpatikusabb egy hatalmas harc reményében.
- Hurrá – jelentem ki közönyös fejjel, és elindulok utána, kapkodva a lábaimat, hogy utolérhessem. Magas alakját figyelem, ahogy ruhájába belekap a szél, és felsőjének szegélyei fellibbennek. A távolból harsanó rendőrautók szirénáinak visításai élesen hatolnak a fülembe, érzéseim szerint felmetszve a dobhártyámat, ezért szabályszerűen elkáromkodom magam, majd megszaporázom lépteimet.
Sikátorokon haladunk át, lépteink zaja végigrohan a falakon, mögöttem pedig egy fekete macska vágtat el a szomszédos kukákig, ahol fejest ugrik a szemetes zsákok közé, a nyakába kötött csengő jelzi csupán hollétét.
Alig fáradok el, mikor megérkezünk Mr. Aslanov lakásáig. Belöki a nehezen nyíló kaput, én pedig besurranok utána. Macskaléptekkel követem őt, és nem mulasztom el az alkalmat, hogy feltérképezzem a terepet.
Kinyitja az ajtót, és maga előtt tessékelve, szerény társaságomban, betoppan a házba, felkapcsolja a villanyt.
Egy teljesen más világ tárul fel előttem. Egy pillanatra megfeledkezem magamról, ahogy lassan körbefordulok, és végignézek a lakás minden egyes pontján, pillantásom megpihen a fából készült bárszékeken, a padlón, az ajtón, a kilincsen – mindenen. Halkan sóhajtok, ahogy elkönyvelem: ennyire még nekem sem megy jól. Talán egy jobb lakás után kéne néznem. Messze.
Talán a Marson.
Az orosz – máshogy már képtelen vagyok rá gondolni – mindkettőnknek főz kávét. Gyanakodva fogadom el a bögrét, majd beszippantom az illatát. Tapintatosan fordulok félre, mikor Dimitrij kigombolja az inget, leveszi magáról, és egy frissiben elővarázsolt jég köré csavarja. Zavartan torkot köszörülök, és lerakom a kávémat valami egészen szabad felületre, és elfogadom a felkínált jeget.
A megszólalására azonban gonosz vigyor költözik ajkaimra.
- Nem a finomkodás volt a célom – mondom sunyin, majd én is kigombolom az ingemet, és kibújok belőle. Hanyagul a földre ejtem, csöppet sem törődve az esetleges renddel, és átlépek fölötte. A pólómra száradt vért kapargatom, szinte reflexből, majd úgy döntök, azt is leveszem. A kellemetlen vasszag betölti az orromat – már egy ideje a számon veszem a levegőt, így azt is –, és kénytelen vagyok a szagforrást eltávolítani a környezetemből. Ledobom az ing mellé a pólót, és a csupasz jeget szorítom az orromhoz, aprót szisszenve a már-már égető hidegségtől. A szemeim egy pillanatra könnybe lábadnak.
Az orosz kérdésére vállat vonok.
- Névtelen az illető – felelem, és szusszanok egyet. Leülök az egyik bárszékre, előtte magamhoz veszem a kávémat. Megszagolom, majd bele is kortyolok a kávéba, és elégedettségem jeléül vágok egy fintort. Leteszem a pultra a bögrét, és a mellkasomon pihenő keresztet formázó medálra kulcsolom az ujjaimat, mintegy megszokásból.
Néma csodálkozással konstatálom a tényt, hogy ilyen hirtelen irányt váltott a találkozásunk. Éles vargabetűvel fogok ugyan elérkezni addig, hogy meg is öljem őt, de előtte… talán még beszélgethetek is vele. Szeretek érdekes embereket megismerni, és Dimitrij Aslanov pont az ilyenek közé tartozik.
• 979... xD; NOTES: ehh... xD•

Ajánlott tartalom my pretty face this is me

» Dimitrij Aslanov - KÉSZ
» Oliver Hemington - Be careful, honey, I'm here
» faith & oliver ~ I wanna hunt you down, honey

little russian babydoll || Dimitrij × Oliver

little russian babydoll || Dimitrij × Oliver

Similar topics

Similar topics