my pretty face
I'm a normal person
this is me Hozzászólások száma : 5 Join date : 2013. Jul. 04. Age : 40 Tartózkodási hely : London
 |  Tárgy: open your heart | veronica & blake  Kedd Aug. 27, 2013 5:18 pm | |
| Amióta hívott, azóta próbáltam beazonosítani a hangját. A húgomnak rengeteg barátnője van, és bár látásból ismerem mindegyiket – sőt, némelyikükkel már beszélgettem is -, a névmemóriám meglehetősen rossz. És bármennyire is bemutatkozott nekem a telefonban is, nekem szinte semmit nem mondott az a név, hogy Veronica. Pedig tetszett a neve, és amikor megmondta úgy éreztem, hogy ezt megjegyeztem volna, de… Nem valószínű. Ez pedig egy elég kellemetlen tulajdonság, hiszen sok olyan helyzet van, amikor nagyon hasznos, ha tudod egyből a másik nevét, és hogy ahhoz milyen arc tartozik. Valószínűleg az egész oda vezethető vissza, hogy nagyon vizuális típus vagyok, és például majdnem minden ember arcára tökéletesen emlékszem, ráadásul a munkámban is elég jól jön, hogy amit már látok a fejemben, aztán könnyebb utána papírra vetni, és úgy megszerkeszteni, hogy más is megértse.
Végig abban reménykedtem, hogy ne valamelyik még a húgomnál is bolondabb lány legyen, aki csak csacsogó hangon, rózsaszín ködben ugrálva képes kommunikálni. Sajnos a legtöbbjük ebbe a kategóriába esett – bár ő mindig bizonygatta, hogy csak meg kellene őket ismernem. Persze… A tükörbe pillantottam, hogy megszemléljem magamat, és meglepődtem, hogy mennyire „normálisan” nézek ki. Meg sem mondani senki, hogy én vagyok az a srác, aki annyi hülyeséget csinált fiatalabb korában. Halkan sóhajtottam egyet, aztán ellépve a tükörtől felkaptam a slusszkulcsomat, és már mentem is le a kocsim felé. Végre nem látszott rajta a horpadás, és… Persze azóta nem is hallottam Róla. Bár nem igazán tudom, hogy mire is számítottam…
Szerencsére pont olyan időpontot mondott, hogy sikerült kikerülnöm a legnagyobb forgalmat, és így pár perccel előbb is értem oda, ahová megbeszéltük. Kicsit furcsállottam, mert arra számítottam, hogy valami cukrászdát, vagy bárt, vagy minimum valami benti helyet mond, erre pont ebben a parkban… Ez volt a kedvencem, imádtam ezt a kis tavat a közepén, csak nézni a kacsákkal, meg az embereket sétálni. Igazából fogalmam sem volt, hogy kit várok, de találtam egy olyan padot, ahol elég jól ráláttam mindenre, és biztos voltam benne, hogyha meglátom, akkor meg fogom őt ismerni.
Alig telt el pár perc, megláttam egy ismerős alakot felém közeledni, és ekkor már tudtam, hogy ki az a Veronica. Felismertem pici alakjáról, és bár nem rémlik, hogy bármikor is sokat beszélgettem volna vele, az a pár szó, amit váltottunk egyszer-kétszer engem tökéletesen meggyőzött arról, hogy ezerszer normálisabb, mint a húgom összes többi barátnője együttvéve. Hála az égnek.
- Szia… - felálltam a padról, hogy üdvözöljem őt, aztán csak kissé zavartan mosolyogtam. Nem igazán tudtam, hogy mi a megfelelő fizikai lépés ilyenkor, öleljem meg? Vagy csak rázzam meg a kezét? Aztán úgy gondoltam, hogy mindegyik elég érdekesre sikerült volna, ezért inkább úgy döntöttem, hogy megvárom, hogy ő mit tesz, hiszen azt sem tudtam, hogy sétálni akar, vagy csak üljünk le…? – Szóval… Nem igazán értettem, hogy milyen bulit szeretnél, de a születésnapjáról lenne szó, igaz? – rápillantottam, és már egy sokkal meggyőzőbb mosoly került az arcomra. Eddig tartottam tőle, hogy az egész nagyon kínos lesz, de csak rá kellett néznem, és láttam, hogy nem lesz itt semmi gond, és ennek örültem, hiszen én is sokkal könnyebben el tudtam magam engedni. Még az sem zavart, hogy körülbelül két fejjel voltam magasabb nála, pedig… A legtöbb embernél, ez tényleg zavaró tud lenni.
|
|
