2013 őszét tapossuk, és belekezdünk az új iskolaévbe. A kabátokat szorosan húzzátok magatokra, és rétegesen öltözködjetek,
mert London nem a napsütésről híres! A Westburry-t meg mintha kerülné a fény...
Miss Cheryl Westburry
idege és türelme felmondta a szolgálatot, így végérvényesen is elhagyta az intézményt.
Helyét a bátyja, Atticus Westburry veszi át, aki ugyanolyan megromlott, mint a család többi tagja...
◯ az oldal 2013. július 3-án megnyitotta kapuit! ◯mivel a játékosok nagy része inaktív, nekünk meg bazira nincs kedvünk mindenkit egyesével faggatni a maradásáról, kérem az aktívokat, hogy foglalják le újra az avatarjaikat! köszi szépen! ◯ a mesélőről bővebben tudtok információt szerezni ITT! ◯ a karácsonyi ajándékozásra a jelentkezés lezárult
Statisztika
◯ I'm a princess ↠ 12 ◯ ◯ I'm a prince ↠ 12 ◯ ◯ I'm a lucky ↠ 9 ◯ ◯ I'm a normal person ↠ 11 ◯ ◯ I'm a teacher ↠ 5 ◯ ◯ I'm the addicted one ↠ 7 ◯ ◯ I'm a headhunter ↠ 4 ◯
◯ boys ↠ 27 ◯ ◯ girls ↠ 42 ◯
Parafatábla
credit
Az oldal ötlete az elbűvölő Faith Messie és Atticus Westburry fejéből pattant ki. ◯ A képek nagy része a google-ból származik. ◯ Az oldal külsejét, és a template-eket dory készítette. ◯ A színek és képek módosításait a STAFF csapat végezte el.
Hozzászólások száma : 3 Join date : 2013. Aug. 20.
Tárgy: Chanel&Atticus ~ kávézó Hétf. Aug. 26, 2013 6:20 pm
LEAVE IT UNSPOKEN
Az érzések kavarognak bennem, miközben a csöpögő esőben lépkedek London utcáin. Egy kávézó felé igyekszek, ami alapjáraton nem járna ennyi stresszel, csakhogy Atticus-al fogok ott találkozni. És a tudat, hogy ő meg én szemtől szembe, a gyűrűvel az ujjamon, és a sok emlékkel, amit őrzünk... szóval kissé megkavarja a gyomrom. Nem tudom mire számítsak, sokféle módon lejátszottam a fejemben a találkozást, az egyikben mintha mi sem történt volna, puszival, öleléssel köszöntjük egymást és vidáman, röhögcsélve elbeszélgetünk, fölidézve a régi szép időket. Ehhez a történéshez ragyogóan sütő napot, csiripelő madarakat képzeltem. Hát, a mostani időjáráshoz inkább a következő jelenetet képzeltem; csöndben ülünk egymással szembe, néha megszólal valaki, hogy azért ne egész végig síri csönd legyen, megbeszéljük az alap dolgokat, ki hogy van éppen, és valahogy ennyi. Nem szeretném, hogy az utóbbi történjen, de sajnos megvan az esély rá, hogy ez fog bekövetkezni. A helyzetünk nem túl rózsás, mindketten szerettük egymást, aztán bumm, valami történt, elszakadt egy kapocs, és én időközben férjhez mentem, ami máig vegyes érzésekkel tölt el. És hát közben ott volt Atti, a nagy szerelem, a mesebeli szerelem. Néha elképzeltem, hogy milyenek lennénk, mint egy család, és tetszett a látvány. Csakhogy anyám beavatkozott az idillbe... Már látom a kávézót, nagyot nyelek, pár lépés és ott vagyok. Próbálok nyugodtnak látszani, mielőtt kinyitnám a kávézó ajtaját veszek egy nagy levegőt, majd erőt gyűjtve benyitok. Ahogy körülnézek nem látom Atticust, ez egy kicsit megkönnyebbüléssel tölt el. A pulthoz sétálok, ahol egy kedves srác veszi föl a rendelésem, majd a Latte Macchiatoval a kezemben egy szabad asztalhoz sétálok. Mikor leülök valamennyire leesik a teher a vállamról, én már itt vagyok, épségben ideértem, nem ájultam el az utcán idegességemben...és a kávé is finom.
Az autó esőcseppes ablakából meredtem London utcáira. Ez effajta idő merőben lehangolta az embereket, mármint, azokat az embereket, akik nem voltak ízig-vérig angolok. Én éppen ezért szinte megszokottan figyeltem a kristályos esőcseppek táncát, amin keresztül megpillantottam egy aranyhajú nőt. Rögtön feldörömbölt a szívem. Chanel kiskorom óta ilyen hatással volt rá. Az eltelt évek alatt sokféleképpen láttam, smink nélkül, vagy éppen fekete csíkokkal az arcán, amiket a könnyein okoztak. Idétlenül mosolyogva, vagy a leghülyébb jógapózokban fetrengve, és közben kínos dolgokat téve… De vele kapcsolatban már mindent megszoktam. Mintha egy elszakíthatatlan részem lett volna… Ám ezt a kapcsot a férje lehetetlenül nyiszálta egy életlen ollóval, én pedig a döntésképtelenségemmel: fel akarom adni a barátságunknak, ami már amúgy is tönkrement? Vagy inkább helyre akarom hozni azt? Tétován kávészínű hajamba túrtam, és fejemet a kormánynak támasztottam. Hagytam, hogy a gondolatok kiáramoljanak a fejemből. Végül csakis a lélegzésemre, és a szívverésemre koncentráltam, szinte éreztem az egész testemet. Csupán az érzésre figyelve húztam végig a kezem a kocsi ajtajának belső felületén, aztán megragadtam a kezemmel a jéghideg és kemény kilincset. Lenyomva engedtem, hogy a kocsi ajtaja kinyílódjon. Az esőcseppek az arcomba csapódtak, a hideg pedig bekúszott a vékony farmeringem alá. Utáltam az öltönyöket, és az élre vasalt nadrágokat, amiket a Westburry-ben kellett viselnem. Annyira nem én voltam bennük, és ha tükörbe néztem, apám pillantott rám vissza. Üres arckifejezéssel szálltam ki a kocsiból, és a lábammal rúgtam be az ajtaját. Egy vadonatúj darab volt, amit még Chanel nem ismert. Már pedig ő volt az egyetlen nő, aki mind az öt autómnak a márkáját és a nevét is meg tudta mondani; pontosan, és hiba nélkül. A meleg megcsapta az arcomat, amint benyitottam a kávézóba. Kissé megborzongtam a jól eső hőmérsékletváltozástól. Megálltam az ajtóban, és egy óvatos mosollyal Chanel felé biccentettem, majd a pulthoz sétáltam. - Egy feketekávét kérek kakaóporos tejszínhabbal – csípőmmel a pultnak dőltem, és összefont kezekkel vártam a rendelésemre. Kezeim közé szorítottam a forró poharat, és egyensúlyozva indultam meg az ismerős angyal felé. Orromba bekúszott a kávém illata, és kissé mámoros arccal ültem le Chanellel szembe. Nem tagadtam, mindig is erős kávéfüggőségem volt. Meg egy kis cigaretta, de ez egy másik tészta… - Miújság? – kérdeztem tőle a kávémba kortyolva. A tekintetemmel finoman a nő arcát fürkésztem, de a hideg kék szemekből nem sok mindent tudtam kiolvasni. Nos igen… ez megint egy olyan beszélgetés lesz… Kissé kínosan néztem ki a kirakaton keresztül, csak hogy nézzek valamerre, és ne pont Rá. A számban a kávé íze szétterjedt, és én elégedetten nyeltem egyet. Mások keserűen fujjogva köpködték ki az ízesítés nélküli feketekávét… Valószínűleg én is ezt tettem volna tejszínhabcsúcs nélkül. - A drágád tudja, hogy itt vagy? – a pillantásomat keményen az övébe mélyesztettem, az arcom egy kifejezéstelen grimaszba torzult.
Egy pillanatra a bejáratra nézek, és pont akkor jön Atti. A gyomrom akaratlanul is összerándul, mikor végignézek rajta. Egy mosollyal üdvözlöm, majd visszafordulok, és kávémat szürcsölgetve várom. Tenyerem átveszi a pohár melegét. Engedek a szorításon, mert már kezdi égetni az ujjaim, de akkora görcsbe vagyok,hogy valamit muszáj szorongatnom. Mintha vizsgázni készülnék. Nagy levegőt veszek, és ismét a nyugodt arcot kapom magamra. Pont jókor... Atti leül velem szembe. Meredten bámulunk egymásra pár másodpercig, míg Ő megtöri a csendet. - Én jól vagyok, bár ez az idő nem a kedvencem, de hát ez Anglia. - sóhajtva pillantok ki az ablakon, az eső még mindig szemerkél, a cseppek szép sorban folynak végig az üvegen. - És te hogy vagy? - egy mosoly kíséretében kérdezek vissza, próbálom fent tartani a beszélgetést...nem akarom, hogy kínossá váljon a csend. Szeretnék újra jóba lenni Atticussal, szeretném, ha nem rándulna görcsbe a gyomrom ahányszor találkozok, vagy csak egyszerűen rágondolok. Jó lenne, ha vidáman tudnánk nosztalgiázni, arról az időről beszélgetni, mikor minden nap együtt lógtunk, mindig máshol szeretkeztünk. Na ez az, ami szerintem soha nem fog megtörténni. Sajnálom, hogy így megromlott a kapcsolatunk ami nagy részben az én hibám is, sőt, szerintem csak az én hibám. Saját döntésem volt, hogy férjhez menjek, hát most szembesülhetek a következményekkel. - Igen, tudja...félig. Vagyis, nem tudja, hogy veled találkozom. - állom a pillantását, már ameddig tudom..szinte átszúrja a szemem a nézése. Nyelek egyet, és a pohárra szegezem a tekintetem, nem kezdődik túl jól ez a beszélgetés, és ha végig ez fog menni, én a nap végére ideg összeroppanással fogok az intenzíven feküdni. Felpillantok Attira, próbálok nem összetörtnek tűnni, mert annyira örülök, hogy végre találkozunk. Fél évig nem láttam, vagyis az esküvő óta, ami körülbelül fél éve volt. Szóval hiányzott, nagyon...túlságosan is. Néha nézegettem a közös képeinket, és elgondolkoztam rajta, hogy mi a fenének nézegetem én Attit férjes nőként?! - Hallottam, hogy igazgató lettél. Hogy megy? - próbálom újraéleszteni a társalgást, nem akarok üresjáratot, én újra úgy akarok beszélgetni vele, mint régen. A régi Attival szeretnék beszélgetni...
A szemem akaratlanul is a sóhajtó ajkaira tévedt. Tudtam, hogy hülyeség, amit gondolok, de bosszantó volt maga a gondolat is, hogy a pöcs férje megcsókolhatta. És mást is tehetett vele... Erősebben szorítottam össze az állkapcsomat. Eszem ágában sem volt jópofizni, és más arcot mutatni Chanel előtt. Már éppen eléggé kiismert, értelme sem lenne a próbálkozásnak. - Ó igen, gondolom Amerikában sokkal kellemesebb volt az időjárás - célozgattam gúnyosan a távollétére. Én ostoba, mennyire vártam, hogy visszajöjjön, és ott folytassuk, ahol elkezdtük. Életemben először még a nővéremnek is említést tettem arról, hogy szeretem Chanel-t. És erre; ő visszatért egy ismeretlen, nyápic férfival az oldalán, akit össze sem lehetett hasonlítani velem. - Élek - böktem ki a nem túl bőkezű választ, és a kávémba kortyoltam. Keserűségén csak a tejszínhab enyhén érezhető íze tett enyhítést. Néztem Chanel arcán szétterülő hamis mosolyt. Most az én szívemben is szétterjedt a keserűség. Ez a kapcsolat már romlott volt, és kétlem, hogy lett volna valamilyen szer, ami ezt helyrehozhatná. Hiszen nem kérhettem, hogy váljon el a férjétől... Én nem ígérhettem neki örök szerelmet, már nem. Undorodva löktem el magamtól a poharat Chanel válasza miatt. - Béna vagy. Menthetetlenül. Jézusom, mégis miért nem teszel már valamit? - fakadtam ki hangosan, aztán tudatosult bennem, hogy nyilvános helyen vagyok. Égő arccal fordultam el, és az asztallapra szegeztem a pillantásomat. - Nekem nincsen kedvem ezt folytatni. Szégyelled, hogy félredugtál a férjed mellett? - szegeztem neki a fájó kérdést dühös pillantásommal fűszerezve. Nem akartam bántani... Legalábbis először nem. De kedvet kaptam, hogy visszaadjak neki minden fájdalmat, amit én tőle kaptam. Mert igen, többször bántott meg, mint gondolná. Ciccegni kezdtem a próbálkozására, hogy beszélgetést kezdeményezzen velem. - Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ilyet kérdezzél tőlem. Nem fogjuk tudni visszahozni a régi barátságunkat - hajoltam hozzá közelebb, már amennyire az asztal engedte - Összetörted a szívemet. Egy ember ezen nehezen teszi túl magát. Túlságosan is magasról estem le. Kissé fájt nekem, hogy fájdalmat okoztam neki. De ha most nem tisztázom vele, akkor soha. Végtére is, ha szeretett volna, úgy igazán, sosem ment volna feleségül egy olyan férfihoz... - Mégis mit látsz benne? Miért mentél hozzá?
Tagged to:Chanel|Word count:444|Look: KATT.|notes: egy tizes skálán nem a legjobb, de remélem, hogy tetszeni fog
Kezdőlap 
Szomb. Jan. 04, 2014 10:11 am by 
