..

Joshua

Egész éjjel alig aludtam. Későn feküdtem le, mert a kedvenc spanyol sorozatomból maratont tartottak, és aztán reggel 6-kor arra kellett kelnem, hogy Lori nyüszít. Minden alkalommal megáll a szívemben az ütő, amikor Lori nyüszíteni kezd, mindig felidézi azt a napot, amikor elütötték, én meg elkezdtem verekedni a kocsit vezető 2 méteres, 110 kilós pasassal. Azóta mindig összebújva alszunk. Mármint Lorival, nem a csávóval. Felkeltem, és feloltottam a lámpát. A hasán feküdt a párna alá dugta a fejét, és nyüszített. Nem ismertem itt semmilyen állatorvost, vagy bárkit, aki meg tudná őt nézni, és megállapítani, hogy mi a baja… Egyre hangosabban nyüszített, és kezdtem kiborulni. Felhívtam apám, tudtam, hogy ő ilyenkor már fent van, és a munkába tart. Felvette a telefont, de meg sem várta, hogy beleszóljak.
- Szia kicsim, mi a baj?
- Lori nyüszít, már vagy fél órája, és el akarom vinni állatorvoshoz, hogy nézzék meg.
- Ugyan már, biztos rosszat álmodott.
- Nem vagy vicces, csinálj valamit! – kiabáltam rá. Tényleg nem szokásom csúnyán beszélni vele, de elmebeteg módjára szeretem a kutyáim, és ezt sosem fogja tudni az apám megérteni. Sőt, senki.
- Jó, felveszlek 10 perc múlva, és keresünk egy állatorvost.
- Oké, kiállok a kapuba. Puszi – lenyomtam a telefont, és kiszaladtam a fürdőbe, fogat mosni, kisminkelni magam, és megcsinálni a hajam (nagyjából), dezodorozni és parfümért, meg valami ruhát felvenni. Pont kész lettem, mikor apám dudált. Felkaptam Lorit óvatosan, és beültem a kocsijába. Azonnal találtunk egy állatorvost, az utca végén volt egy. Azt mondta, hogy elrontotta a gyomrát valamivel, megevett valami gyomnövényt a parkban, amit nem tud megemészteni, ezért nyüszített. Adott valami hashajtót, amit még 2x be kell szednie, de már egyet a helyszínen adott neki. Azt mondta van benne fájdalomcsillapító is, ezért ne ijedjek meg, ha elaludna. Miután végeztünk, apám elindult a munkába, én pedig felvettem Lorit, és kerestem vele egy kávézót, ugyanis alig tudtam talpon maradni. És meg kellett várnom, míg kijön belőle egy adag, addig nem mehettem fel. Találtam is egy Starbucks-ot, kiültem a teraszra, és rendeltem egy karamellás frappucchino-t, meg 2 macaront, és míg vártam, hogy kihozzák, Lorit simogattam…

Josh

Hirtelen megjelent egy srác, aki elég megviseltnek tűnt, legalábbis kialvatlannak. Rendelt magának valamit, aztán leült mellém, aminek én kifejezetten örültem, legalább nem kell halálra unnom magam, míg megiszom ezt a kávét.
- Szia, persze, gyere csak – mutattam a kezemmel a szabad helyre. Helyes srác volt, olyan kis mosolygós. Látszott rajta, hogy vagy bulizott az éjjel, vagy nem aludt egész éjszaka. A harmadik tippem az a csöves lett volna, de azt igencsak kétlem, a drága ruhák, és a szépen igazított haj láttán. Egy kedves mosoly jelent meg az arcomon.
- Ó, igen – nevettem – Ő itt, Lori – felemeltem Lorit ülőhelyzetbe, és a jobb mancsával integettem az ismeretlen fiúnak. Talán furcsának tűnhetett neki, hogy mit kerestem itt korán reggel, kávét szürcsölgetve a kómás kutyámmal, de majd ha később szóba elegyedünk, valahogyan talán meg tudom magyarázni neki szép szavakkal, hogy a kutyámnak szorulása van, és most meg kell várnom, míg kikakilja a pociját.
Egyébként nem tudom miért, de reggelente nagyon kattog az agyam. Ha nem tudok aludni éjszaka - ami bár nagyon ritkán fordul elő, de néha mikor stresszes vagyok előjön -,  és felvirrad reggel a nap, azonnal elkezdek kattogni hülyeségeken. És addig bosszantom magam, míg fel nem kelek az ágyból, és nem kezdek magammal valamit. Például olyanokon, hogy az anyám miért ilyen bolond… pedig 18 éve tisztában vagyok vele, hogy bolond. Vagy, hogy a nővérem Holly, miért jár egy néger sráccal, pláne, hogy egy kőbunkó. Aztán ma, hogy korán kellett kelnem, és most itt ülök, és kávézgatok, természetesen Noah-n kattog az agyam, meg a kis afférainkon. Totál hülye voltam, elismerem, ugyanis felengedtem egy olyan embert a házamba, akit alig ismerek, másodszor pedig azért, mert tényleg láttam őket flörtölni Savával, és nem kellett volna hinnem Noah-nak, hogy nincs is köztük semmi. Az ilyenekről mindig a nőket kell megkérdezni, nem a pasikat.
- Haha, nem, ő az én kutyám. Egy a hét közül – vigyorogtam – Na, és neked vannak kisállataid?
Tök jó volt, hogy leült mellém, és egy kicsit elterelte a gondolataimat az egész balhéról.
- Örülök – a kézfogást elfogadva mosolyogtam – Én pedig Dulce.
Mostanában, ha be kell mutatkoznom, inkább csak annyit mondok, Dulce. Ugyanis már így is elég gáz a spanyol akcentusom, hát ha még kimondanám a teljes nevem…