Ismét egy hétvége, amit nem a suliban töltök, hanem itthon. Általában nem jövök haza ilyenkor sem, apa szokott meglátogatni, néha anya is csatlakozik hozzá, de most apu öccse és a családja ide költöznek. Ja, apának van egy öccse, akiről nem is tudtam. Ráadásul van egy velem egykorú lánya is, aki bekerült a suliba, szóval egy osztályba fogunk járni. Remélem, hogy hasonlít rám, és nem olyan, mint amilyenek a kis hercegnők a suliban, akiket kifejezetten rühellek. Bár... ha én olyan lennék, anyámtól örököltem volna, apám miatt vagyok normális. És mivel rajta keresztül az unokatesóm, valószínűleg rendben van. Legalábbis, nagyon remélem, és akkor jóban leszünk. Jó lenne, ha lenne még egy barátom az iskolában Sarah-n, Archie-n és Tommyn kívül, bár tény, hogy nekem ők elegek is. De ha a lány, aki a rokonom, de még a nevét sem tudom jófej, akkor lesz egy negyedik barátom is.
Miután felvettem egy csinos ruhát, amit anya választott nekem, végre elindulhattam lefelé az ebédlőbe, ahol a rokonokra várunk majd.
- Szia, Apa! - köszöntem neki mosolyogva, amikor megláttam öltönyben. Ez számára hétköznapi viselet volt, legalábbis munkában. Itthon viszont sosem hordta, még csak inget sem vett magára, a szabadnapjain melegítőben szokott flangálni. Ezért is szeretem annyira, hiába politikus, a lelke mélyén egy nagyon jó ember.
- Drágám... eszméletlenül csinos vagy - felelte, viszonozva a mosolyomat, majd ölelésre tárta karjait, én pedig mindenféle gondolkodás nélkül odavetettem magamat.
- Köszönöm. Volt kitől örökölni - bökdöstem meg a pocakját, ami korábban még kockás volt, viszont az évek alatt egy pindurit megereszkedett, habár soha nem ivott sört. Ő mindig is a whisky híve volt, amit meg is értek.
- Vigyázz a szádra, lányom! - vetett rám egy figyelmeztető pillantást, de a csillogás a szeme sarkában arról árulkodott, hogy viccel. Ez már csak így megy köztünk, mindig is imádtuk heccelni egymást.
- Természetesen - kacsintottam rá, majd tekintetem az éppen beviharzó anyámra siklott.
- Megjöttek. Viselkedjetek normálisan! - nézett parancsolóan, mi pedig apával vigyázzba vágtuk magunkat, amire egy szemforgatást kaptunk válaszként. Istenem... anya néha annyira idegesítő tud lenni, de azért szeretem. Hogyne szeretném, hát az anyám, de na. Inkább apára hasonlítok, mintsem rá.
- Oké, normálisak leszünk - ígérte apa, majd belém karolt, és együtt elindultunk az előszoba felé, hogy köszöntsük a vendégeinket.

Ahogy kiálltunk az ajtó elé, s megláttam a rokonokat, majdnem leesett az állam. Egyáltalán nem erre számítottam, sőt. A Westburry család néhányakat kivéve vörös hajról hírek, a Messie-k sem olyan sötét bőrűek, mint... mint ők.
- Ezt valahogy elfelejtetted említeni - súgtam oda apámnak, aki csak rám kacsintott, majd öccse üdvözlésére előre ment, hogy férfiasan megölelje. Anya is csatlakozott hozzájuk, mivelhogy ahogy én sem, úgy ő sem látott nőt. Vajon elváltak? De lényegtelen, nekem maradt az unokatesó. Ez már teljesen megszokott volt nálunk, mindenki a saját terepén kezdi az ismerkedést, aztán összeülünk, hogy mindenki találkozzon a másikkal.
Oda is léptem a lányhoz, akinek apa a nevét is elfelejtette említeni.
- Szia. Faith vagyok - nyújtottam felé határozottan a kezemet, majd a bemutatkozást követően beljebb invitáltam, olyan kis... félénknek tűnt. Máris szimpatikusnak találtam, lehet, hogy annyira nem is különbözünk, mint először féltem tőle. Sötét bőre ugyan meglepett, ha valaki kettőnkre néz, biztosan nem tudna eszébe, hogy rokonok vagyunk. Ritka eset, mindketten az anyánkra hasonlítunk inkább, és valószínűleg ő is az apja tulajdonságait örökölte. Aki szerintem olyan, mint apa, szóval... biztosan jól megleszünk.
- Nem tudom, mennyire szeretnél cseverészni az ősökkel... Ha akarod, megmutathatom a szobámat, vagy körbevezethetlek a házban. Bár, az elég hosszú séta lenne - fejeztem be a kis bevezetőmet, majd tekintetem a lábbelijére siklott. Nem volt túl magas, nem fog fájni nagyon a lába, ha megmutogatom neki a négy fürdőt, két nappalit, meg a többit. Ami azt illeti, néha még én is eltévedek itthon, igazából csak a saját részemen szoktam ólálkodni néha, amikor itthon vagyok.
- A Westburry-be fogsz járni, ugye? - kezdeményeztem a beszélgetést. Ha szeretné, majd a sulit is megmutatom neki. Azt is felajánlanám, hogy legyünk egy szobában, de nekem már Sarah a lakótársam, ráadásul az sem biztos, hogy ő is a koleszban fog lakni. Lehet, hogy vesznek egy házat, vagy lakást, vagy egyedül lesz, nem tudom. Majd biztosan szóba kerül, ha mégsem, majd rákérdezek. Van még bőven időnk, azt tudom, hogy végleg ide költöztek, de többet nem.

Dulce... Még sosem hallottam ezt a nevet, bár én beszélek? Nem tudom, anyámnak honnan jutott eszébe az, hogy a gyerekét Hitnek nevezze el, de megtette, és emiatt én szívok. Bár az tény, hogy különleges, és jól is hangzik, de azért na. Végül is, még mindig jobb, mint a Pillow vagy a Table. Találkoztam már mindkettővel egy amerikai nyaralás során. Akkor döntöttem el, hogy többet nem nyafogok a nevem miatt, és hálát adok, amiért a szüleim tolerálhatóan bolondok.
Viszont az nagyon szembetűnő volt, hogy Dulce-nak furcsa akcentusa van, nem is amerikai, nem is angol, gyanítom, hogy spanyol. Gondolom, ő is spanyol, esetleg olasz. De inkább spanyol. Lazának is tűnt, ellenben az én családommal, akik mind egyenes háttal járnak, határozottak, és nagyjából mindig kartót nyeltek. Próbáltam én is picit lazábban viselkedni, de nem igazán sikerült, bár szerencsére apából is van belőlem, de a tartásomat anyától örököltem.
Körbevezetni nem volt időm, ugyanis anyám azonnal a vacsorához invitált minket. Áh, tényleg, hát ezért szeretek itthon lenni! Anya remekül főz, a vacsik mindig jó hangulatban telnek, legalábbis nekem és apának. Szokásunk anyát cseszegetni, de őt sem kell félteni, simán visszavág. Hát, mi már csak egy ilyen kegyetlen család vagyunk.
- Oké, akkor menjünk enni - indultam el a konyha felé, bevárva Dolce-ot. De anyának igaza van, lesz időm körbevezetni, mondjuk... holnap. Talán. Vagy a jövőhéten, ugyanis hét közben nincs időm még arra se, hogy itthon legyek. Szóval... maradnak a hétvégék, de majd úgyis kialakul.
- Hát, nem rossz. Inkább a kékvérűeknek jó, tudod, olyanoknak, akik mindenkit le akarnak alázni. De azért nem rossz - mosolyogtam rá, majd érdeklődve vártam, hogy befejezze a kérdését.
- Igen, van egy kutyám, egy mopsz - mosolyogtam rá. - Na, és neked? A koleszba beengedik az állatokat, szóval ha ott fogsz lakni, akkor beviheted - közöltem a tényeket mosolyogva, közben néha-néha apámra lestem, aki az öccsével beszélgetett. És néha-néha rám nézett. Egymásra mosolyogtunk, szinte olyan volt, mintha megdicsérne a szemével. Annyira szeretem.

Dulce arca kissé nyugtalan volt, de ezt betudtam annak, hogy új közegben van, senkit nem ismer itt. Én az összes jelen lévő rokont ismerem, és áldom az eget, hogy Cheryl nem jött el. Valami megbeszélése van, vagy mi, bár szerintem simán csak nem volt kedve a családunkhoz, miután engem és anyámat is utál. Apámról ne is beszéljünk... Ha apa anyut cseszegeti, nem is tudom leírni azt, amit Cheryllel csinál. Ahogy ezekbe a dolgokba újra és újra belegondolok, egyre jobban kezdem megérteni, miért nem csíp minket.
Ahogy leültünk, azonnal a tányéromra szedtem némi zöldséget, valamint egy kis szelet csirkehúst, ami már előre fel volt vágva. Nem vagyok valami nagy evő, reggelizni ritkán szoktam, maximum némi gyümölcslevet, ebédre normális kaját eszem, a vacsit pedig ki szoktam hagyni. Esetleg Sarahval nassolunk filmnézés közben, de nem mondanám, hogy olyan sűrűn tömöm magamba a táplálékot. Ez a néhány falat máris sok nekem, de persze udvariasságból valamennyit enni kell.
Láttam, hogy Dulce csak zöldségeket szedett. Vegetáriánus lenne? Egy kissé szokatlan, de tudom, hogy Angliának is vannak furcsa dolgai, például a tea tejjel, amit egyébként imádok. Nem is tudnám nélküle inni, nem értem a világ többi részét, de ők tudják. Van, ahol szalonnával eszik a kalácsot... Uhj. Furák az emberek.
- Micsoda? - kérdeztem vissza, majd követtem a tekintetét. - Ja. Az angol muffin szósszal. Nálatok nincs ilyen? - kérdeztem gülledt szemekkel. Oké, angol muffin, de elképzelhetőnek tartottam, hogy más kultúrák is átvették tőlünk. De úgy tűnik, mégsem.
- Hét? - esett le az állam. - Hű, szerintem annyit nem hozhatsz be - ráztam meg kissé csalódottan a fejemet. De örülök, hogy ő legalább akkora kutyafan, mint én. - Én sem bírom a macskákat. Mindenhova másznak, ahova nem kéne - ráztam meg egy kicsit magamat, belegondolva abba, hogy reggel egy gusztustalan szőrgolyó karmolására ébredjek az én drága, lógópofájú kutyuskám nyalogatása helyett. Imádom.
- Milyen fajták? És egyébként a koleszban fogsz lakni?- kérdeztem, számba téve egy kisebb falat húst krumplival, majd igyekeztem nem nyitott szájjal rágni. De örültem, hogy Dulce-jal van egy közös témánk.

- Mi is szoktuk néha - jegyeztem meg vállat vonva. Ettem már édes muffint, és nem is volt olyan rossz, de mi, angolok így szoktuk meg. A tésztája is más egy kicsit, nem rakunk bele annyi cukrot, inkább sót. Elvégre... az édes muffontészta húslével még nekem is durva lenne. Nem mondom, hogy csupa furcsaságot eszem-iszom, csigát soha a büdös életben a számba nem vennék, és persze ezen kívül is vannak határaim. Nem igazán szeretem kipróbálni az új dolgokat, inkább maradok a jól bevált, régi ételeknél, szokásoknál. És persze a tejes teánál. Volt egyszer egy külföldi barátnőm itt látogatóban, és mikor megkérdeztem, kér-e tejet a teába, azt mondta, nem, mert nem akar egész éjjel fosni... Hát, elég megdöbbentő volt, majdnem ki is köptem a saját teámat, amiben bizony volt tej, és nem fostam éjjel. Furák a nem angol emberek, az már biztos.
Amikor Dulce közölte, hogy vegetáriánus, nem lepődtem meg annyira, a jeleket már korábban észrevettem, de azért... azért így hallani mégis kicsit fura volt. Nem nagyon találkoztam még senkivel, aki ne evett volna húst, én nem is bírnám ki. Azok a finom csirkemellek, halak, meg mindenféle jóság. Ahw.
- Nyugi, majd elmúlik a döbbentségük - súgtam oda Dulce fülébe. Az egy perces néma csend után, amivel a húsételek nemfogyasztását gyászoltuk, elég kényelmetlenül érezhette magát, így kötelességemnek éreztem, hogy segítségére siessek. Mondjuk, szerintem a család már azon is meglepődött, hogy Dulce-ék nem fehér bőrűek, hanem egy délebbi országból származnak. Majd idővel tényleg megszokják, és teljesen normális lesz, hogy mi egy családba tartozunk.
- Te szent szar - néztem rá döbbenten, majd gyorsan körül is néztem, hallotta-e valaki a csúnya szót, ami elhagyta a számat, de láthatóan mindenki bele volt feledkezve apa öccsébe, és az izgalmas történeteibe, amiket minden bizonnyal majd nekem is elmesél. Nem ismertem nagyon, szerintem életemben egyszer találkoztunk, akkor is pici baba voltam még. De az is lehet, hogy soha nem láttam, ki tudja. Majd úgyis megvitatjuk, ha lesz időnk rá. - Nem tudom, hogy bírsz el ennyivel. Az én szegénykémmel is a szobatársam foglalkozik, különben éhen halna - mondtam kissé elgondolkodva. Borzasztó gazdi vagyok, nincs időm szerencsétlen Pöcökre, pedig annyira szeretem.
- Oh, én nagyon sokat tudok beszélni, főleg, ha érdekel egy téma - jegyeztem meg, de azt már nem tettem hozzá, hogy ezen témák leginkább a biológia és a pszichológia. Még nincs itt az ideje annak, hogy megtudja, az unokatesója egy rakott nagy stréber. Lesz még ideje kiábrándulni belőlem, nem csak mint barát, de mint rokon is. Előbb-utóbb úgyis bekövetkezik, bár remélem, hogy ezúttal tévedek. Elvégre, ő nem Westburry, hanem Messie, és ez már jó jel.
- Na, az tök jó. Csak korábban kell kelned - mondtam, majd én is lenyeltem néhány falatot a vacsorámból. Észre sem vettem, de már a nagy része el is tűnt. Úgy tűnik, beszéd közben többet eszek... ki gondolta volna? - Igen. Néha meg kell szabadulni ezektől - halkítottam le a hangomat, majd a család felé böktem az állammal. - Te egyedül fogsz lakni? Vagy apuddal együtt? - kérdeztem, majd magam elé vettem a poharamat, és ittam néhány korty teát.