Sydney Carmen Moore

• 1993. július 15 • 20 • foglalkozás: tanuló • play by: cintia dicker • i'm a princess •

• ELŐTÖRTÉNET
- Sydney! - a kiabálás csak halk sóhajnak hatott, de sikerült meghallanom, bár szerettem volna figyelmen kívül hagyni. Felhangosítottam a zenét a telefonomon, a hatalmas fejhallgató pedig még jobban dübörögni kezdett. Az ágyamon feküdtem, előttem a laptopon, természetesen alatta egy vaskos könyvvel, amit szerintem még életemben nem nyitottam ki. Lehet, hogy az ország egyik legjobb magániskolájában koptatom a padokat, de ez nem jelenti azt, hogy jól is tanulok. Ahogy ez sem vezet ahhoz, hogy hülye vagyok. Mert nem vagyok az, egyszerűen van jobb dolgom is, mint a matekkal, irodalommal, vagy a pszichológiával foglalkozni. Például facebookon csevegni a barátaimmal a suliból.
- Sydney Carmen Moore! - vágta ki szeretett, karót nyelt, maximalista anyám a szobám ajtaját, de úgy, hogy azt hittem, menten kidől. Felsóhajtva levettem a fejhallgatót, majd az ágyra dobtam.
- Tessék?! - néztem fel rá idegesen és várakozva. Miért nem mondja, mit akar, ha már így rám tört?
- Gondoltam szólok, hogy megjött a kocsid - válaszolt flegmán, majd be is vágta maga után az ajtót. Megforgattam a szememet, most nincs időm arra, hogy átvegyem az autómat. Néhány napja jött nekem valami lány, aki egyébként egész aranyos. És egész csinos. Szép haja van, bár az enyémnél nyilván nem szebb, mivel, hogy természetes vörös. De azért szép, barna... és hosszú. Igen, elég szép. Gyorsan megráztam a fejem, nincs miért arra a lányra gondolnom, bár holnap találkozni fogunk. Egészen jóban lettünk, ami azt illeti. Kellemesen el lehetett vele csevegni, és van is benne valami, ami nem olyan, mint a többi emberben. Azt hiszem, valamiképpen különleges, de nem igazán szoktam ilyen dolgokon agyalni. Nem vagyok filozófus, hogy a dolgok okét és miértjét keressem, egyszerűen csak élek a jelenben, nem tervezek előre, és nem agyalok felesleges dolgokon. Én így vagyok boldog.
Visszahelyeztem a fejhallgatót a a füleimre, majd még egy kicsit feltekertem a hangerőt. Sokan mondják, hogy előbb-utóbb meg fogok süketülni, de engem nem zavar. Vannak már mindenféle hallásjavító ketyerék, amikkel az öregek hallanak, majd ha megsüketülök, vagy nem hallok normálisan, kapok valamit.
Egy új chatablak ugrott fel, az expasim nevével. Megforgattam ismét a szemeimet, majd úgy döntöttem, hogy kiixelem anélkül, hogy rányomnék az ablakra. Így azt fogja hinni, nem láttam, és nem sértődik meg. Hiába vagyok rejtve, egyedül néhány ember számára látható állapotban, ő nincsen köztük. Bár Sera igen, ami kissé fura is, de szeretek vele chatelni. Most viszont nincs fent... Kár. De majd a suliban úgyis találkozunk, majd beszélgetünk meg nem tudom. De miért is várom én ezt? Rengeteg barátom van, hozzám hasonlóak, nem pedig olyanok, akik titokban drogot árulnak... mint Sera. Ódzkodnom kellene attól, hogy jóban legyek vele, bár tény, hogy kipróbáltam már néhány drogot, és éppen az egyik díleremtől tudom, hogy Sera is az üzletben van. De... egyáltalán nem érdekel. Bírom a csajt, ennyi. Nem gondolkodom sokat a dolgokon, egyszerűen csak belevetem magam a közepébe. Ahogy ennek is.