Lola Palmer

• 1991. május. 22. • 22 • divatfotós • emily ratajkowski • I'm a normal person •

Csak ülök a gépem előtt, és nem tudok leállni a gombok nyomogatásával, amivel egyre gyorsabban pörgetem le magam előtt a délelőtt készült képeket. Mindig elgondolkodtat, hogy vajon más is megérti-e, amit át akarok adni, vagy egyszerűen elsiklanak a képeim mellett annyival, hogy szép volt a modell, vagy hogy jó szögből fotóztam? Néha még én sem tudom, hogy mit is akarok kifejezni egy-egy képemmel, hogy érthetné meg így valaki, aki elsétál mellette az utcán? Bár néha az átlagemberek sokkal több dolgot belelátnak, mint lehet. Akkor csak megértenek…

Ellököm magam az asztaltól, majd felállok a székből, és felveszem az asztalról a borítékot, amit szintén ma szereztem be. Egy szerződés. Nem szeretem a szerződéseket, most mégis elgondolkozom rajta, hogy ezt talán nem kéne egyből a kukába löknöm, hanem gondolkoznom kell rajta. Mert lehet, hogy megéri. Megérné, hiszen akkor olyan munkákat kapnék, amiket más is megért. Legalábbis a divatszakmában. Kapok munkákat különböző magazinoktól, vagy emberektől, amikor csak tájakat, tárgyakat, autókat kell fotózni. Én semmi fantáziát nem látok egy autóban. Mert lehet, hogy szépen be lehet állítani a nap elé, és abszolút áramvonalas, ráadásul a tervezők számára még szép is, ahogy karosszérián csillog a fény, de nincs benne élet. Az csak egy autó. A tájakban egy idő után pedig már semmi élvezet nincs. Vagy mindenki a nagyvárosról akar, vagy éppen a mezőkről, és a kis házikókról. Unom. Mondom ezt én, huszonkét esztendős fejjel.

Miért is gondolkoznék el a szerződésen? Miért akarnék kötöttséget? Hogy meg mondják, mikor, mennyit, és kivel dolgozzak együtt? Ráadásul még az ötleteimet sem fogadnák el. Biztos nem. Azt mondanák, hogy túl elvont, hogy senki nem értené meg. De akkor miért kaptam volna egyáltalán lehetőséget? Újra a gépem felé fordulok, ami még mindig az egyik nemrég készült képnél áll, szerkesztetlenül, eredeti csodájában. A modell tökéletes volt, alig kell majd rajta igazítanom. Egyébként sem szeretem a photoshopot. Túl tökéletessé teszi a dolgokat, pedig a hibák mindenkiben ott vannak. Emberek vagyunk.

Végigsimítok a boríték élén. El kellene fogadnom. Csak két évről lenne szó, ha nem tetszik, bármikor felmondhatnék, állandóan lenne munkám, tehát pénzem is. Nem mintha nem kapnék a családomtól, de az összeg jócskán megcsappant, amikor bejelentettem, hogy nem fogok a egyetemre menni, nem hogy még arra az egyetemre menjek, ahová a felmenőim több mint nyolcvan százaléka járt. Én akarok lenni a feketebárány. Akkor meg miért nem írom alá? Visszalépek a rendezett kis asztalhoz, és kikapok a tartóból egy tollat, majd szinte szétszakítva magát a szerződést is, kihúzom a borítékból a papírt, és aláfirkantom. Nincs több divatfotó két évig, fut át az agyamon. De már mindegy, aláírtam. A telefon után nyúlok, hogy erről új főnökömet is tájékoztassam...

mindig is érdekelt a fotózás. te úgy beszéltél, mint egy igazi fotós. tökéletes értettem az okaidat, hogy miért nem szeretnél autókat fotózni, bár én személy szerint a tájfotókért odavagyok! Csak ne legyenek rajtuk azok a kicsi házak, és lankás dombok...
a karaktered nagyon is tetszik. felvállalta, hogy nem megy egyetemre, és fekete bárány is akar lenni, ami szerintem összejött neki. örülök, hogy megint egy igazán tehetséges író érkezett az oldalunkra.
nyomás avit foglalni, mert kíváncsi vagyok, hogy a karaktered mit fog alkotni!