Elliot Lucas

• 1985/12/08 • 27 • foglalkozás: iskolapszichológus • play by: Ian Somerhalder • I'm a headhunter •

• ELŐTÖRTÉNET
Véletlen, alkalmi. Nyolc betű. Függőleges. Harmadik betű a C. Akcidens. Beírom a hiányzó betűket, ezzel kiegészítve a foghíjas szót.
- Untatom? - tekintetem rávetül a velem szemben helyet foglaló nőre, merthogy korántsem nevezhetek fiatal iskoláslánynak valakit, aki már a huszonharmadik életévét tapossa.
- A legkevésbé sem - leteszem az újságot és magam elé húzom a jegyzetfüzetet, melybe minden fontos részletet körmölök - Keresztrejtvény. Amolyan hóbort nekem, nem érdekes. Folytassa! - biztatom és finoman biccentek, hogy komolyan vegye kérésemet, elvégre azért van itt, mert valami nyomasztja. Kötelességem meghallgatni.
- Szóval mit kezdjek a helyzettel? - vonja fel szemöldökét és görcsösen szorongatja közben ujjait.
- Mármint? - le sem tagadhatnám, hogy elkalandoztam, miközben vendégemre kellett volna figyelnem. Ritka az ilyen alkalom - akcidens! -, többet nem fordul elő.
- Az imént közöltem, hogy a nevelőapám kezet emelt rám és lelki terrorban tart. Mit gondol, mégis miért vagyok itt? - felül a bíbor színű bőrkanapén és felém fordul, így láthatom teljes profilját - Tudtam, hogy fölösleges ez az egész. Marianne beszélt rá, bár figyelmeztetett, hogy nem lesz könnyű dolgom, mert maga... - megnyalja alsó ajkát és beleharap abba, mint aki keresi a megfelelő szót, de mivel nem találja, ezzel az enyhe fájdalommal bünteti magát.
- Igen? Mondja csak - nem tudok elfojtani egy gyermeteg mosolyt, ezért nem is próbálkozom vele - Figyelmetlen? Tapintatlan? Nyers? Kíváncsi vagyok, mi a diákság véleménye rólam - félreteszem a füzetet, egyik kezemmel megtámasztom államat, könyökömet térdemen pihentetem és így lesem minden mozdulatát.
- Igazából, jóképű - füle mögé tűr egy tincset és bár zavarba jött, hirtelen fellángolt dühe még nem csillapodott.
- Igen - kaján vigyorom ég arcomon - Említették már.

***

- Kezdem úgy érezni, hogy nem szabad bíznom benned, Elliot - Trey éles hangszíne kegyetlenül karistolja végig halántékomat, mire dühödten felállok az asztaltól és főztjét a szemetesbe öntöm, ezzel is kimutatva, mennyire bánt, amit mond.
- Ugyan már! - morgom és a mosogatóba teszem a tányért - Te vagy az egyetlen... Az egyetlen ember, Trey, aki tudja, mi történt apámmal. Emellett azt sem reklámozom mindenkinek, hogy fejvadász vagyok. Nem értem, mi bajod - csípőmet nekidöntöm a konyhapultnak, karjaimat összefonom mellkasom előtt és úgy meredek rá.
- Szerintem meg te nem értesz engem - csóválja fejét és lecsatolja karóráját, majd vissza. Ideges - Egy tizenhét éves kölyköt akarsz eltenni láb alól úgy, hogy a nővérét szédíted. Ez több szempontból gerinctelenség és bár tudom, hogy ennek szenteled az életed, azt mégsem nézhetem tétlenül, hogy megölsz egy gyereket, aki előtt még még annyi lehetőség állna - van némi igazság abban, amit mond, de nem felelek rá. Először nem.
Beszívom alsó ajkam, majd a tüdőmben rekedt levegőt kifújom és ellököm magamat a pulttól. Közelebb sétálok Treyhez és alig pár centire megállok előtte. Szinte érzem mentától illatozó leheletét, mely el-el akad közelemben.
- Szóval mi lesz? Hívod a zsarukat? - felszökik egyik szemöldököm a magasba, kisvártatva pillantok le remegő ajkaira - Nem akarod te ezt, Trey. Nem bírnád elviselni, hogy a rács mögött ülök... Nem bírnál ki nélkülem egy rohadt napot sem - megfeszül állkapcsa, torkából furcsa hang szökik ki, mely megrekedt a nyögés és a hörgés között.
- Ne próbálj meg befolyásolni a jelenléteddel! - utasít halkan, bár tudom, hogy belülről megfeszül a vágytól, hogy csak hozzám érhessen - Meleg vagyok, nem hülye. Nem érdekellek téged és csak... csak azért csinálod ezt, mert azt hiszed, ér valamit - nyel egyet, miközben felpillant rám. Mohó csokoládé színű tekintet találkozik égszínkék íriszeimmel.
Rövid, pimasz mosolyba húzom számat, végül hátat fordítok neki és ott hagyom. Igaza van. Hidegen hagy.

Na, te kis tégla Jól bebiztosítottad a helyed az egyetemen, mint a szuperszexi pszichológus, csak, hogy levadászhass egy kislányt? Te galád A sztoridat olvasva először megijedtem, hogy egy ilyen szép pofit csak a fiúk élvezhetnek majd ki, de a végére elbizonytalanodtam, talán még van remény