Pamina Stockler

• 1993/11/07 • 19 • tanuló • play by: Kaya Scodelario • I'm a lucky •

• ELŐTÖRTÉNET
- Pamina Stockler, elárulnád, hogy mégis hol a szöszben jártál? - Anyám dallamos hangját nem lehet össze téveszteni máséval. Olyan akár csak egy bagolyé, egy haldokló bagolyé. Baromira idegesítő. Különösképpen ilyenkor, mikor  megpróbálja bevetni az anya kártyát, és úgy tesz, mint akit valóban érdekel az, hogy mikor és hol vagyok, mintha érdekelné, hogy merre halad az életem, pedig csak az érdekli, hogy vajon lesz e elég pénze arra, hogy a húgomnak megadjon mindent. Én már nagy vagyok, vagyis velem ilyen szinten már nem törődik, de kell a fenének az Ő törődése. Igazán elfelejthetné azt is, hogy a világon vagyok. Mind a kettőnknek könnyebb lenne.
- Nem mindegy? Akadj le rólam. - Felem, miközben felmegyek a lépcsőn, és bemegyek a szobába. Bezárom az ajtót, majd ledőlök az ágyamra. Hosszú este volt, nem vágyom semmi másra sem, csak arra, hogy az egész napot átaludhassam, hogy aztán újult erővel vethessem bele magam az éjszakába. Még nem kezdődött el a suli, nem kell amiatt is aggódnom, hogy esetleg kicsapnának, mert nem megyek be egy vagy két előadásomra. Igaz, ez már egyetem, itt minden tanár magasról tesz arra, hogy ki van ott az óráján, és ki nincs.
Valaki bedörömböl az ajtómon. Nem kell sok ész ahhoz, hogy kitaláljam, mégis ki lehet az.
- Azt akarom, hogy azonnal gyere ki, és beszéljük ezt meg. Kérlek Pam! -  Valamivel lágyabb a hangja, mint amikor megjöttem. Talán már kezdi feladni a küzdelmet velem szemben. Nagyon remélem, hogy így van, mert már elegem van abból, hogy néha gondol egyet és minta anyává akar válni. Kiütést kapok az ilyenektől.
Még egyszer finomabban megüti az ajtót, talán kopogásnak is lehetne ezt nevezni.
- Rendben, majd később megbeszéljük. - távolodó lépteinek hangját hallom. Fölülök az ágyban, majd tekerek magamnak egy jointot. Egyik végét beteszem a számba, a másikat pedig megnyújtom, és mélyet szippantok belőle. Oh, igen, már minden sokkal jobb.
Alig öt perccel később halk kopogást hallok az ajtómon.
- Pam, én vagyok az. - Az ajtóhoz kóválygok, és kinyitom, majd megvárom míg a húgom bejön az ajtón, és vissza is zárom. Még csak az kéne, hogy anyám újra bepróbálkozzon ezzel a „beszéljük meg” dumával.
- Mi a helyzet prücsök? - Dőlök le az ágyra, Hannah pedig fölmászik mellém az ágyra, és hozzám bújik. Szerencse a jointot már elszívtam, az ablak pedig nyitva van, vagyis nem lesz Hannahnak semmi baja sem. Azért figyelek én rá, hisz még kicsi. Hat éves a drága, még olyan kis ártatlan.
- Anya szomorú. Mindig szomorú amikor veszekedtek. Én pedig azt nem szeretem. - Szólal meg bájos vékony hangján. Olyan, mintha madárcsicsergést hallgatnék. Kellemes, álmos leszek tőle.

rossz kislány...
a karakteredet nagyon jól formáztad meg, az események szó szerint a szemem előtt pörögtek le. mindent eltudtam képzelni, még az édesanyja hangját is hallottam. az írásod nagyon jó, de komolyan, a történet pedig, amit kiragadtál az életedből, nagyon figyelemfelkeltő volt.
én egyet értek a húgoddal: biztosan szomorú anyukád, és ne hagyd, hogy feladja a próbálkozást, mert még van miért küzdenie... mellesleg, az órákra járjál be, mert figyelni foglak!
nyomás avit foglalni!