Karakter neve

• 1973. 07. 28 • 39 • Matektanár • Robert Downey Jr. • I'm a normal person  •

• Igazi kis örökmozgó voltam szüleim szerint. Egy eleven kis lurkó. Szóval vagy összebeszéltek ellenem és mind ugyan azt mondták vagy tényleg igaz, bár akad néhány árulkodó jel még a szülői házban és persze ott vannak a fényképek is tetőtől talpig sárosan, kócosan... Mindezek mellett pedig zseninek születtem. Az anyám háztartásbeli volt, az apámat pedig nem igen volt alkalmam látni. Jobban mondva esélyem sem volt megunni őt. Ő inkább az a korán megyek későn jövök. Drágám, ne várj haza mert épp a titkárnőmet húzom fajta ember volt. Hogy az anyám tudta-e? Lövésem sincs. Nagy valószínűséggel tudott róla, de ha mégsem akkor vagy túl naiv vagy túl ostoba volt. Mindegy, én tudtam. Ennek ellenére viszont kussoltam. Amolyan csendes kompromisszumot kötöttünk. Én nem szólok bele az ő életébe és cserébe ő is békén hagyja az enyémet. Úgy igazán csak húsz évesen kezdtem el érdekelni, mikor némi fáziskéséssel, de belátta, hogy neki bizony egyetlen fia van, az pedig én vagyok. Az anyámat soha sem vonta be a vállalkozásaiba, nők... Mindig azt mondtam. Vagyis ennyivel letudta a dolgot. Ekkor viszont nyomban rám íratta a tulajdonrésze legjavát. Bízom benne, hogy még sokáig húzza, mert engem a legkevésbé sem érdekel ez a vállalat, viszont jól fizet és nekem az ég világon semmit sem kell csinálnom csak magamat adnom. Kijártam, amit lehetett. Ezután jött a családalapítás. Ki sem találnátok kinek a lányát kellett elvennem, hogy valakinek a kedvére tegyek, hol ott helyben ki tudtam volna taposni a belét az apámnak. Hogy én nyaljak be helyette? Végül csak ő nyert. Én pedig feleségül vettem a részlegünk igazgatójának a... Khm, elbűvölő hercegnőjét. Ezután jött, aminek jönnie kellett. A gyerekek. Őszintén én nem akartam. Nem érdekelt. Se a családalapítás, se a feleségem. Javarészt engem egy vázlatokkal, jegyzetekkel teli íróasztalnál lehetett megtalálni és ilyenkor lehetett a leginkább felbosszantani. Harminc voltam mikor mégis ráadtam a fejem a dologra és kislányunk született, jellemző. Kellett a fenének még egy gyerek. Egy egész pompon csapatot is legyárthattunk volna, akkor sem lett volna közöttük kisfiú és én amúgy sem adok az ilyesmire. A gyerek az gyerek és vagy okos vagy pedig ostoba. Hét éves sem volt mikor elváltunk. Nem mondhatnám, hogy meglepett mikor a képembe tolta a feleségem a válási papírokat, hogy írjam alá. Hát aláírtam. Nem erősködtem. Nem bírtam már tovább. Amúgy sem tudtam elviselni. Kivéve amikor jó távol voltunk egymástól. Olykor még tetszett is. Nem sokkal ez után felajánlottak egy állást egy neves egyetemen mint matektanár. A jó viszonyok és ismeretek érdekében és amolyan miért is ne alapon elvállaltam. Most aztán taníthatok egy rakás zöldfülűt, hogyan kell összeadni két egyszerű számot majd szükség esetén kivonni? Mi sem tenne boldogabbá?!

miért nem francia tanár lettél, kedves?
az előtörténetedet érdeklődve olvastam, mert roppantúl jól fogalmaztad meg. én arra tippelnék, hogy édesanyád tudta, hogy apád mit csinál, de ha nem vesz róla tudomást, az mindkettőjüknek kényelmesebb.
és te szent ég, amikor megláttam az elrendezett házasságot. határozottan nem lehetett kellemes, bár ilyen nálunk is van.
szerencséd, hogy a westburry-be kerültél! csak éppen jó osztályt kell kifognod, vagy különben kicsit vészes lesz a helyzet.
Nem találtam semmi kifogásolnivalót, ezért elfogadlak! nyomás avatárt foglalni, és ne felejtsd el: a szobám fel van kamerázva, szóval az asztalt hagyjátok békén...