Jeremy Whittmore

• 1987. 03. 21 • 26 • Tanár • Zayn Malik • I’m a normal person •

• ELŐTÖRTÉNET
1987. március vége felé láttam meg a napvilágot, London egyik kórházában. Nem mondhatnám, hogy pénzes családba születtem, de azért nem panaszkodhattam. Annyi pénze volt az őseimnek, hogy el tudjanak tartani engem is, magukat, és a házat is. Szóval, átlagos Angol lakosok voltunk.
Igaz, hogy nem voltunk gazdagok, de mindig próbáltak mindent megadni, csak, hogy nekem jó legyen. Mivel mindkettőjüknek nehéz gyerekkoruk volt, nem akarták, hogy én is hasonlóan végeztem, úgyhogy, amit megláttam, és elkezdtem érte visongani, azzal másnap már boldogan játszottam, de egyik se volt örökéletű, mivel rá két napra találtam valami más játékszart, amiért ordíthatnék. Szóval, mondhatni, hogy megvették a szeretetemet. Igaz, hogy a temérdeknyi játékon kívül lehetett látni, hogy szeretnek, de annyira foglalkoztak velem, hogy kezdtek eltávolodni egymástól, olyannyira, hogy minden nap csak a veszekedésüket, és különböző porcelán díszek törését kellett hallgatnom. Na, innentől kezdve már nem mondhattam túlzottan, hogy minden jó, jobb életet nem is kívánhatnék magamnak. Hogy őszinte legyek, már azért imádkoztam, hogy váljanak el, csak csituljanak már le. Tudom, hogy ez egy hat éves gyerek szájából nem egy megszokott kívánság, de, hogyha többen is átélték volna azt, akkor nyilvánvalóan már az ő fejükben is felötlött volna ez a lehetőség.
Végül, két évvel később be is következett a csoda. Beadták a válópert, én pedig anyámmal maradtam. Ezek után, még több, váratlan, és várt ajándékkal halmozott el, de én rá se hederítettem. Nem tudta megérteni, hogy mért nem, én pedig nem akartam elmondani. Mivel akkor jött volna az, hogy mennyire sajnálja, meg, hogy nem tudta, hogy ez engem ennyire bánt. Pedig, ezt egy anyának igazán tudnia kéne, nem?
Mondanom se kell, egy év után megunta, hogy próbálta megvásárolni a szeretetemet, és, szinte semmit nem kaptam tőle, mondanom se kell, hogy a születésnapomat is elfelejtette. Hiszen, a pénzét nem játékokra, hanem piára költötte. Így hát, ebből adódik, hogy minden ünnepnapot egyedül töltöttem, mert ő különféle bárokban volt, aztán hajnali kettőkor, holt részegen hazaállított, valamilyen pasival, aki megfektette, majd másnap reggel el is ment. És ez, szinte mindennapossá vált. Igaz, hogy még nyolc évesen mindenáron anyámnál akartam maradni, egy évvel később már egy farkas falkát képes lettem volna kinyírni, csak, hogy apámnál élhessek. Az ő élete a válás után jobbra fordult, talált magának egy nőt, és született egy fiúk. Igaz, hogy túl gyorsan történt, de náluk családias hangulat volt, nem úgy, mint annál a vasorrú bábánál, akit az anyámnak nevezhetek.
Miután elértem a kellő kört, hogy metróval, és különböző járművekkel közlekedjek, egyre többször fordultam meg apámnál és a családjánál, mivel ott szívesebben láttak, mint otthon. Hát, mondanom se kell, tökéletesen idilli családi életet éltek, a lányukkal, és az új jövevénnyel, a fiúkkal. Minden tökéletes volt, amíg haza nem éltem, és megálltam anyám előtt, aki, természetesen holt részeg volt. Kellőképpen leordította a fejemet, majd, ahol csak ért, elkezdett verni. Na, általában a válás után az anya szokott a normális fél lenni. Akkor, nálunk mért nem lehetett így. Mért kellett mindig anyám kezét éreznem minden porcikámon?
Végül, miután ezt a bánásmódot két évig élvezhettem, apám magához vett, és élhettem úgy, mint ahogy azt egy normális családban szokták tenni. Reggeli, ebéd, vacsora, családi beszélgetések, filmezések, jó hangulat. Anyámmal sose élvezhettem ezt ki, csak a poshadt, romlott kaját, ordibálást, egyedül való tévézést, és a verést. Na, szerintem még a vak is látja, hogy hol éreztem jobban magam.
Aztán, miután elvégeztem az általános, és a középiskolát, egyetemre mentem, hol megismerkedtem egy lánnyal. Hogy őszinte legyek, legelsőnek nem volt felhőtlen a viszonyunk, olyannyira nem, hogy szinte a hátam közepére se kívántam, de, mivel egy légkörben kellett elviselnünk egymást, egyre jobban kezdtem megkedvelni, majd összejöttünk. Minden tökéletes volt, a jól megszokott, rózsaszín felhős, szerelemben úszkálunk kapcsolat volt… csak aztán jött egy hír, ami kellőképpen felrázott. Jessica terhes lett. Lehet, hogy ő már felkészült az anyaságra, és elfogadta, de én még nem tartottam magam elég idősnek, és érettnek ahhoz, hogy felneveljek egy gyereket. És az ilyen korai terhességek, és házasságok elválással végződnek, nem akartam, hogy a csöppség is úgy végezze, mint én. Így hát, arra kértem, hogy vetesse el, de, akkor már túltengett benne az anyai ösztön, és nem vállalta be. Így, nekem nem volt más választásom, mint, hogy otthagytam őket. Tudom, hülye megoldás, de nem tudtam mást tenni, túlságosan féltem, hogy hogy fogja végezni.
Végül, miután elvégeztem az iskolát, a Westburry egyetemen kaptam munkát, mint zenetanár, azon belül pedig gitárt tanítok. Szép, és jó meló ez, csak egy probléma van… Jessica is ide jött tanítani, mint énektanár, és erre már csak az is rátesz egy kalappal, hogy, szerintem ő, miután ott hagytam őket, egyáltalán nem akar látni. Hát, kíváncsi vagyok, hogy végül is hogy fog alakulni a dolog…

megakarták venni a szereteted...
ez egy utálatos dolog lehetett, és a sok ajándék és foglalkozás ellenére is borzalmasnak látom a gyerekkorodat. de látszik, hogy eszed az volt: elmentél apukádhoz. Annyira furcsa, hogy egyesek természetesnek találják a napi öt étkezést, míg neked az furcsa volt, az anyukád után.
az előtörténeted hosszú volt, és érdekes, végig lekötötte a figyelmemet, bár a Jessica-s résznél rosszallóan csóváltam a fejemet. De minden remek volt, semmibe sem tudnék belekötni. Nyomás avit foglalni, és szerezd vissza magadnak azt a nőt!