Gwendoline Hoffman

• 1988. augusztus 2. • 24 (még) • városlakó • karen gillan •  i'm a normal person •

• ELŐTÖRTÉNET

- Mégis minek beszélek én veled? Komolyan? Minek vagy itt?

Szólaltam meg egy idő után, még mindig kissé hangosabban, mint az indokolt lett volna. A veszekedés feszültsége még ott volt a levegőben, de egyszerűen nem voltam képes lenyugodni. Soha nem voltam az a vitatkozós fajta, de az elmúlt fél órában sikerült kiengednem magamból mindent, ami felgyülemlett az utóbbi napokban. Aki igazán ismer engem, tudja, hogy nem vagyok mindig az a jókedvű és mosolygós lány, akit a legtöbb embernek mutatok. Képes vagyok ám arra is, hogy elég kemény dolgokat mondjak, aztán ha meg ideges leszek, úgy jön ki rajtam, hogy üvöltözök, nem tehetek róla. Aztán persze pár perc múlva meg is bánom, és vége is lesz az egésznek.

Most azonban nem lett vége, csak figyeltem, ahogyan felállt és kiment, aztán becsapta maga mögött az ajtót.

- Vissza se gyere !

Az egyik felem legszívesebben azonnal utánaszaladt volna, hogy a nyakába ugorjon, és addig ne engedje el, amíg meg nem bocsát, de ez a részem már rég el lett nyomva azon énem által, ami bármit megadott volna egy kis nyugalomért. Vagy bármiért, ami legalább egy kicsit kizökkenti a hétköznapok monotonitásából, és kitörli a fejéből a telefoncsörgés meg a főnöke szidásának hangjait.

Utáltam, hogy egyedül hagyott engem, miközben még annyi dolog volt, amit ki akartam mondani. Azt azonban nem, hogy sajnálom… Mert basszus, neki kellene sajnálnia. Ő volt az, aki egyszerűen csak kisétált az életemből, aztán meg csak visszajött, mintha semmi sem történt volna, nekem pedig csak egy kérdésem sem lehetett arról, hogy mégis mit csinált, vagy kivel volt és hol. Azt mondta, hogy egy kapcsolat alapja a kölcsönös bizalom. Hiszen természetesen bíznom kellene benne, miközben végigmegy egy fél városon, de legalább én azt hiszem, hogy üzleti úton van vagy hasonló. Úgy, hogy előtte elfelejtett tájékoztatni, meg bepakolta az összes ruháját.

Aztán mégis kinyílt az ajtó, és megint rám mosolygott. Aztán azt vettem észre, hogy én is mosolygok, és… Tényleg, ez vagyok én. Még képes vagyok egy olyan emberre is mosolyogni, aki már milliószor összetörte a szívemet.

Helló, Gwen Húha, remélem minden ilyen veszekedésetek simán megy, de ha engem csalnának meg folyton, bizony tennék valamit El vagy fogadva, irány foglalózni