• ELŐTÖRTÉNET
Dakota, New York, Seattle…  csak pár hely, ahol már éltem. Sok van belőlük. Az anyám… költözésmániás. Ha valami gikszer akad, fogja magát és odébb áll, magával rángatva engem is. Nem panaszkodom, hisz annyi helyen megfordultam már, gyanítom, nálunk nagyobb világutazó nincs a világon. És mi a hátránya? Sehol nem eresztünk gyökeret, nincs egyetlen hely se, mit az otthonomnak tudnék mondani, nincsenek barátaim, leszámítva Percyt, a hörcsögöt, aki valami csoda folytán még mindig él. Az ismerőseim többsége már a nevemre se emlékszik, és ez fordítva is így van. Sose voltunk sehol annyi ideig, hogy valami maradandót hagyhassak magam mögött. Az utóbbi időben már a beilleszkedéssel se próbálkoztam, már ami a sulit illeti, sokkal jobban el voltam egy könyv társaságában, vagy az egyenletek tömkelege felett, mert… okos vagyok. Ezt mindenféle egoizmus nélkül állíthatom, hisz nem hiába készülünk sátrat verni Londonban, bejutottam a Westburryre, szerintem apám is irtó büszke lenne rám, ha tudnám ki az, és el tudnám mesélni neki, na de így.
Amúgy nem vagyok valami közlékeny, ami azt illeti, de gondolom, erre már ti is rájöttetek, általában én vagyok az, aki ott sunnyog a második sorba, és hatalmas erőfeszítésébe kerül befogni a száját, mikor a tanár hibázik. Mert igen, szoktak, csak hát, nem vetne rájuk túl jó fényt, ha ezt az eminenseken kívül mások is észrevennék, ezért fizetnek le minket, hogy meg ne szólaljunk, na jó, ez vicc volt.
- Mihez kezdünk amúgy Angilában?- teszem fel anyunak a költői kérdést, miközben próbálok valami hallgathatót találni a kocsi rádiójában.  
- Teát iszunk- von vállat vigyorogva, mire én a szemem forgatom, Nos, belé több humorgén került, ennek én felét se örököltem meg.
- Ne már, tea. Erzsébet, Diana… Napóleon, ahhoz, hogy nagy alakká válj, teát kell innod… Angol teát- azért néha szeretném tudni, hogy jut ezekhez a megingathatatlan agymenésekhez, mindenesetre, az én dolgom az, hogy minderre rácáfoljak, ahogy általában mindig.
- Nem hinném, hogy Hitler is teát ivott volna annak idején- ráncolom a szemöldököm, majd feladva az értelmes zene kutatását, kényelmesen hátradőlök az ülésben.
- Hitler nem volt angol- tudja is le ennyivel, mert épp valami siralmas Elton John szám csendül fel, és neki muszáj teli torokból ordítania az énekessel.
- Valamit elbaltázhattam a nevelésed közben, hogy nem lehet bírni Johnnyt?- akad ki, mikor oldalra pillantva meglátja, ahogy unottan bámulok ki az ablakon. Hála égnek, egy újabb értelmetlen körre nem kerül sor, ugyanis megérkezünk az új otthonunkhoz, és én egy sóhaj kíséretében húzok egy strigulát a képzeletbeli listámon, London mellé. Vajon… itt meddig maradunk?