Soul Boniface Redway

• 1985./augusztus/15 • 28 • foglalkozás: tanár • play by: Jensen Ackles • I'm the addicted one •

• ELŐTÖRTÉNET
Unatkozva dobolok az asztalomon. Semmi izgalmas dolog, a diákok jelenleg nem az én előadásomon lebzselnek, hanem egy kollégáén, valakik pedig anyagot szívnak a mosdóba rejtőzve, titkokban gázolva térdig, és talán arra gondolnak, mennyire mutassák ki hálájukat irántam… és hogyan.
Mimóza lélek lévén, nem igazán szoktam megszidni a gólyákat, vagy bárki mást. Nem szoktam felemelni a hangomat, és jószerivel a hallgatóim már az én asztalomnál ácsorognak, hogy hallhassák, mit is mondok éppen. Gyakran feltérdelnek rá, hogy biztosra menjenek, és amikor visszafordulok, mindig megszeppennek, és visszanyargalnak a saját asztalukhoz, és vagy megágyaznak a hátsó sorokban maguknak, vagy pedig Wowoznak, metineznek, skype-olnak. Szinte sosem tudom, melyikük figyel rám, és melyikük foglalja el magát másféle dolgokkal.
Igazából nem is nagyon szólok rájuk. Nem merek. Nem ez az első egyetem, ahol tanítok rövid pályafutásom alatt. Két éve jelentkeztem ide, és nagyon nagy szerencsém volt, hogy felvettek.
Az előző egyetemen is német nyelvet tanítottam, de a diákok… agresszívan viselkedtek. Volt, aki nyíltan célozgatott… obszcén dolgokra, és nem egyszer rángattak már be a szekrénybe, hogy olyasmiket tegyenek velem, amikre egy tanárt nem igazán kellene rávenni.
Persze, sosem hagytam magam. De régen sokkal másabb voltam. Régen nem voltam ennyire… szálkás termetű, ennyire magabiztos kisugárzású, mint most. Most se vagyok egy Adonisz, sem pedig egy Adolf Hitler.
Régen… minden más volt. Régen sokkal vékonyabb, kisebb voltam. A csendességem szemernyit sem változott. Mindig is csöndes, szürke kisegér voltam, aki sosem tudta rendesen kinyitni a száját, és gyakran nyelt le olyan sértéseket, amiktől az ember normális esetben kiakad, lelkileg tönkremegy. Mindig is olyan egyéniségem volt, ami magába foglalta a jó tűrőképességet, a sok ellenállást – de sosem voltam elég erős ahhoz, hogy ellenkezzek egy nálam erősebb, izmosabb diákkal.
Az előző egyetemen, ahol két és fél éve dolgoztam, gyakran előfordultak olyan diákok, akik fogadásból akartak… „megfektetni”, megalázni. Sosem hagytam magam. Sosem volt bennük annyi erő, hogy lefegyverezzenek, de mindig megszenvedtem az ilyen kitöréseiket. Folyton kék-zöld foltos voltam, mindig megszaggatták a ruháimat, és a hajamat is megritkították, pusztán jókedvből. Sosem panaszkodtam az igazgatónak, nem szóltam egy szót sem.
Nem tudom, mitől telt be a pohár. Egyszerűen fogtam magam, és többet nem mentem be tanítani. Semmi felmondólevél, semmi köszönés... nem mentem be. Nem is kerestek. Nem akartam, hogy keressenek.
Elköltöztem az egyetem közeléből. Londonban vettem magamnak egy panellakást, hogy tiszta lappal kezdhessek, mindent magam mögött hagyhassak, és többé ne is jusson eszembe mindaz, amit azon az egyetemen tapasztaltam. Gyűlölöm azt a helyet. Egy rémálom.
Mikor ott dolgoztam, mindig rémálmaim voltak. Féltem elaludni; féltem, hogy ismét ott leszek, abban a városban, és a diákok kegyetlenül kihasználják a gyengeségemet.
Mára azonban végre elmúltak ezek a rémálmok. Végre nyugodtan alszom.
Talán közük lehet a „gyógyszerekhez”, amiket manapság magamba pumpálok. Talán azért... azért látok mindent máshogy. Más színben. Minden sokkal barátibb, mióta rátaláltam a szerekre. Újonnan szerzett állásom is sokkal jobb, sokkal tetszetősebb, mint az előző.
Most sem vagyok túlságosan hangos – ha valaki hallani akar, közelebb kell jönnie. Az előadásaimra sosem kaptam még negatív kritikát; mindig azt mondták, tűrhetően „prédikálok”, és egy-két dolgot meg is jegyeznek. Ezt vegyem bóknak?

Hűha :OOO Micsoda, szemetek :/ Megértem, miért álltál rá a szerekre, de én azért bízom benne, hogy le tudod tenni a bogyókat Irány foglalózni, te szexisten!