Gordon Vilkinson

• 1990/02/04 • 23 • tanuló • Tyler Posey • I'm a lucky •

• ELŐTÖRTÉNET
Olykor a legártalmatlanabb emberek tudnak bántani a leginkább. Alamuszi nyuszi nagyot ugrik. Azt hiszed, hogy sosem lennének képesek ártani neked. Behízelgik magukat hozzád. A bőröd alá férkőznek. Aztán BUMM. Megsebeznek, mikor nem is várnád és mikor a legkevésbé számítasz a dologra. Rádöbbensz, hogy egy szempillantás alatt válhat az áldozatból gyilkos. Az már édesmindegy, hogy a lelki békédet vagy téged öl meg. Sosem felejtem el, milyen az érzés, ha csalódnak benned és azt kívánják, bár sose ismertek volna téged.

Nem Londonban születtem, de legalább azt elmondhatom, hogy Anglia a szülőhazám. Bristolban láttam meg a napvilágot, amikor még minden rendben ment a családomban és dúskáltunk a pénzben. Anya előszeretettel szórta a pénzt a plasztikai sebészek javára, apa pedig adta alá a lovat, hogy gyönyörű felesége legyen, aki nem öregszik. Én sosem tartottam anyámat szép nőnek, de szerettem, ahogy minden gyerek szereti és becsüli a szüleit. Apám mellesleg hódolt a káros szenvedélyeknek, amikből akadt dögivel annak idején. Kártyázott, dohányzott és hetente legalább négy alkalommal ivott is. A terhesség ideje alatt hajlandó volt hanyagolni a cigarettát, de amint megszülettem, újra ujjai közt ékeskedett a dohányrúd. Amit nem értek, hogy miért vállaltak még egy gyereket, mikor a vak is látja, hogy pocsék szülők. Felelőtlenek. Gyerekek. Anyám tizenkilenc, apám pedig huszonegy volt, mikor megszülettem. Két év múlva pedig jött az öcsém, Miles. Hát egyetlen épeszű létező rokonunk sem volt, aki rájuk szólt volna? Csoda, hogy még nem a rács mögött vagy egy gyámnál vagyunk.
A dolgok akkor kezdtek megromlani, mikor elfogyott a pénz. Apám öröksége, amit nagyapámtól kapott egyszem fiúgyermekként, hirtelen semmivé vált, de a nyakukon voltak a számlák és azok a tartozások, amik a kártyázásból születtek. Egy darabig reménykedtek, hogy rendbe jöhetnek a dolgok, sőt anyám hajlandó volt másod és harmadállást vállalni, elvégre a gyerekeket iskoláztatni és ruháztatni, no meg etetni kell! Nem igazán segített. Tizennégy voltam, mikor úgy döntöttek, hogy elhagyjuk a várost és új munkalehetőségek után nézünk. Szerintem apámat a hátsó szándék vezérelte és csupán azért költöztünk Londonba, mert itt él a nagyanyám, aki csekély mértékben ugyan, de részesedett halott férje vagyonából. Ifjabbik Darren Vilkinson pedig rá akarta tenni a kezét.
Nem vagyok büszke arra, aki tinédzserként, a főiskola előtt voltam. A szegénység olyasmire készteti az embert, amik nem kimondottan jó dolgok. Túl sok volt otthon a vita, túl sok a sírás és a panasz. Azt hittem, csak úgy űzhetem el a gondokat, ha kábítószerekhez nyúlok és részegre iszom magam. Voltak éjszakák, melyeket nem is töltöttem otthon és ami a legmeglepőbb volt, hogy a szüleim nem kerestek. Ha részegen fetrengtem volna a saját hányásomban, sem döbbennek rá, hogy baj van. Elkanászodtam. Elvesztettem a kontrollt saját magam fölött és 2008. májusában megerőszakoltam a lányt, akit mindennél jobban szerettem és akit azt hittem, sosem lennék képes bántani. A szégyen ezek után olyan erős lánggal égett bennem, hogy elnyomta a vágyat a javulás iránt. Keményebb drogok jöttek, intravénásan.
2009. augusztusában elvonóra mentem, amihez részben saját lelkierőm, részben nagyanyám támogatása kellett, aki már hónapok óta nyomon követte, mit ténykedek és merrefelé. Befolyásos asszony a városban, amiről sem én, sem a szüleim nem tudtunk. Másfél évet szenvedtem végig abban a központban és néha azt hittem, belepusztulok. A szervezetem üvöltött, sírt, rimánkodott az anyagért, de nem kapott belőle. Izzadtságban ázó, remegő testtel aludtam éjszakákon át.
Egy évet otthon voltam. A nagyanyám magántanárt fogadott mellém és szemtől szemben közölte velem, hogy azért nem enged el itthonról, mert nem bízik bennem. Nem hiszi el még másfél év után sem, hogy képes lennék nemet mondani, amint kikerülök a nagyvilágba ismét. Háromszázhatvanöt nap a négy fal között. Hosszú, unalmas délutánok és kínkeserves emlékek, fájó élmények. Tetteim súlya nem egyszer próbált összenyomni, eltörölni engem a Föld felszínéről. Kár, hogy nincs ilyen könnyű dolga a bűntudatnak.
Ezt az évet a Westburry-n kezdem. Félek. Rettegek. Nem csak azért, mert az ösztöndíjas tanulókat amúgy sem nézik semmibe, hanem mert tisztában vagyok vele, hogy a tanári kar tud a dolgaimról. Tudják, ki voltam és elkönyvelték, milyen vagyok most. Bizonyítanom kell, de mi van ha nem tudok? Mi van, ha újra csalódást okozok és embereket teszek tönkre magam körül? Nem érzem magam képesnek erre az egészre.

de igen, csak higgyél magadban!
az előtörténeted az a tipikus, borzongatós fajta volt, de mégis valamennyire igaz. nekem személy szerint nagyon tetszett a történet, még ha nehéz is lehetett átvészelni...
viszont, egy dolog megdöbbentett, nagyon is: megerőszakolás? elvonó? miért, miért, miért? a drog tönkreteszi az embert... a függőség nem szűnik meg soha, csupán megtanulnak rá nemet mondani az emberek.
szerencsés voltál, ha a nagyanyád ott volt neked, ha már a szüleid ennyire... felelőtlenek voltak.
de vigyázzál, a westburry sem mentes a drogosoktól... nyomás avit foglalni, és hajrá!