Bruno Quennell

• 1988. január 7. • 25 • fejvadász, csúnyább néven bérgyilkos • jung yong hwa • i'm a headhunter •

• ELŐTÖRTÉNET
Összefont karokkal vártam szemeztem a kis ezüst táblácskával, amely a Henry Lee nevet hirdette, alatt pedig egy kis titulus szerepelt. Kellemetlenül éreztem magam a kórházi környezetben, bár tény, hogy a helyzetem meglehetősen ironikus volt: a bérgyilkos egy kórházban. Mocskosnak éreztem magam a többi emberhez képest... De ezt meg lehetett szokni. Tudom, hogy furcsán hangzik, hiszen ki az, aki eltudná fogadni azt, hogy valakit megölt? Hidd el, egy idő után jobb, ha beletörődsz...
Kivettem egy újságot a székem melletti tartóból, és lapozgatni kezdtem. Szerelmi háromszögek, válások, divatbakik és egyéb hétköznapi dolgok szerepeltek benne. Én viszont teljesen kívülállónak éreztem magam, hiszen egyik sem érdekelt. Tíz éves korom óta erre készítettek fel: hogy kemény legyek, szívós, és ha kell, akkor lelketlen is.
Mintegy véletlenszerűen választottak ki engem az árvaházból; az Ő elmondásuk szerint túltengett bennem már akkor is a túlélési ösztön, és tudtam, hogy akármit is teszek, nincsen mit veszítenem.
Hirtelen éles nyikorgás törte meg a halk zsibajt, mire reflexből felkaptam a fejemet, és kissé előredőltem.
- Mr. Quennell, kérem, fáradjon beljebb! - szólított meg egy kis egér arcú titkárnő. Bátorítóan rámosolyogtam, és felálltam a székből. Láttam rajta, ahogyan végigmérte magas alakomat, és a szokatlan, mintegy oroszlán szerű mozgásomat. Az ajtóból szinte rögtön el is állt, amikor mellé értem. Az emberek tartottak tőlem...
- Mr. Lee tudja Önt fogadni - mondta nekem szemlesütve, és kitárta előttem az ajtót, ami a férfi közvetlen irodájába vezetett.
Henry Lee egy jóképű, Ázsia származású, nagyjából a negyvenes éveiben járó férfi volt, fekete hajába ősz hajszálak is vegyültek. Ám az arca még így is megkapó volt, de volt benne valami sunyi rókaszerűség is.
- Üdvözöllek, Bruno! Köszönöm, hogy eljöttél, foglaljál helyet - mutatott a mahagóni asztal előtti fotelre. Csak biccentettem neki, és kényelembe helyeztem magam. Meg kellett volna szoknom, hogy parancsolgatnak nekem, de ez a része a dolognak sosem ment...
- Szerintem már tudod, hogy miért hívattalak ide. Vagyis, hogy miért pont neked telefonáltam... - kezdett bele a férfi. Cseppet sem volt zavarban, az arcán kedves mosoly tükröződött, az ujjai összekulcsolva feküdtek az asztalon.
- Nem értem, hogy mi másért hívott volna egy bérgyilkost, mint ölésért - közöltem vele hidegen, és unottan hátradőltem a székben.
- Ez nem ilyen egyszerű, fiam. A kórházaim sorsa múlik ezen... Annak a családnak meg kell lakolnia! - csapott hevesen az asztalra. Sajnos olyan hevesen artikulált, hogy nyála a szemembe csapott. Egyetlen egy mozdulattal ki is töröltem onnan.
- Nem érdekelnek az indítékai. Én nem ezért vagyok itt. Csak felbérelt, hogy tegyek el láb alól valakit. Tudni szeretném, hogy mi az illető neve, a szokásai, a kedvenc helyei, jelenleg tartózkodási helye... - kezdtem bele a felsorolásba, de Mr. Lee megállított, és egy mappát dobott az asztalra.
- Ebben mindent megtalálsz - közölte velem, mire én kinyitottam a mappát. Két köteg pénz volt benne, ami miatt gondosan bólintottam. Aztán kicsúszott egy kép, és pihe módjára esett le a földre, miközben karcsú táncot járt.
Lehajoltam a fényképért, hogy felvegyem, éppen megfordítottam volna, amikor Mr. Lee közbeszólt.
- Látom megtaláltad a mellékelt fényképet.
És ekkor megfordítottam a képet. Annál szebb lányt, aki szerepelt rajta, még sosem láttam...

Wáo, egy igazi gyilkos *-* Kíváncsi vagyok, ki lehet az a bizonyos lány, akit meg kell gyilkolnod. Jól sejtem, hogy nem lesz olyan egyszerű?