Nicolina Hudson

• 1994. 04. 12. • 19 • foglalkozás: Tanuló • play by: Hayden Panettiere • I'm a lucky •

• ELŐTÖRTÉNET
Annyira utálom ezt a helyet. Gyűlölök itt lenni, ahol mindenki újjal mutogat a másikra, ahol nem tudsz úgy végigmenni a folyosón, hogy ne fordulnának utánad összesugdosva megbélyegezve, undorító. Komolyan képesek csak azért megvetni, mert nem egy aranykalickába születtem? Mert az apám nem politikus vagy ügyvéd, az anyám pedig divattervező? Léteznek ilyen embernek? Mindeddig nem akartam elhinni. Sokkal jobb kérdés, hogy az ilyen egyének egyáltalán hogyan képesek úgy tekinteni magukra mint egy teljes értékű emberre? Én nem akartam ide jönni, sem pedig itt tanulni. Nem akarok megfelelni. Nem fogok senki körül sem legyeskedni csak azért, hogy elfogadjanak, hiszen tudom, hogy ez soha sem fog megtörténni. Ami pedig még ennél is fontosabb... Én nem akarok olyan emberré válni. Nem akarok egy lenni közülük. Akkor már inkább lógjak ki a sorból. Ahhoz már amúgy is hozzászoktam. Nagylány vagyok már. Kibírom. Nem lógok nagymenő alakoskodó figurákkal, beképzelt kétszínű lotyókkal, hazug libákkal csak azért, hogy öt másodpercig úgy érezzem ide tartozom. Mert ez nem így van. Nem járok méregdrága kocsikkal, a suli legnépszerűbb pasijával. Talán tartok is kicsit ettől a világtól, de azt jól tudom, hogy nem véletlenül. De amíg tehetem nem fogok okot adni másoknak arra, hogy kihasználjanak. Szóval nagyon úgy fest, hogy jobb ha megbarátkozom a különc, flúgos, zizi és ehhez hasonló jelzőkkel. Nem érzem, hogy más volnék. De tudom, hogy ez senkit sem fog érdekelni. Mindenki azt gondol, amit akar. Egyedül a szüleim miatt jelentkeztem erre a pokol tanyára és igyekszem is ezt szem előtt tartani minden egyes nap. Más különben már rég nem volnék itt. Nem mintha ez bárkinek is feltűnne. Nem vagyok az a tipikus stréber. Képzeld még csak szemüvegem sincs, hogy okosabbnak tűnjek. Nem hordom a hajamat feltűzve. Nem járok tucatnyi könyvvel és füzettel a kezemben. Szóval csak próbálok "normálisan" viselkedni. Azt is mondhatnám, hogy próbálok alkalmazkodni, de fog az nekem valaha is sikerülni? Nem állítom, hogy képtelenség volna, hiszen azt is lehetetlennek tartottam, hogy egy napon ezt az iskolát választom, egészen addig még be nem adtam a jelentkezési lapomat. Most mégis itt vagyok...

becsüllek, hogy nem hagytad el önmagadat, nem engedted, hogy az ár magával sodorjon. az ide érkező ösztöndíjasok mind megakarnak felelni valamilyen sémának, csak hogy tartozzanak valahová. de te teszed jól, még ha egy kicsit nehéz is elviselni. sajnálom, hogy ideküldtek a szüleid.
soha ne hagyd el önmagadat mások kedvéért! itt még egy szenvedés lehet, de végül megfogod látni az eredményét, hiszen nem vagy egy tucatgyártmány.
sok sikert az iskolában, remélem, hogy kicsit azért kikészítesz pár kishercegnőt! nyomás avit foglalni!